Az Annales-körhöz tartozó híres francia történész, Georges Duby (Folytonos történelem címen magyarul is megjelent) visszaemlékezéseiben idéz fel egy tanulságos esetet. Miután írt egy részletes könyvet az 1214-es Bouvines-i ütközetről, felkérték, hogy a csatáról készülő film tudományos tanácsadója legyen. Duby elmeséli, hogy a francia királyt játszó Depardieu megkérdezte tőle: hogyan ült a király a lován, és milyen gesztusai voltak? S Duby bevallja, hogy ezekre a kérdésekre nem igazán tudott válaszolni, mivel ezek a hagyományos történetmondás számára lényegtelen részletek. Egy filmben azonban számos ilyen „lényegtelen részlet” ismeretére van szükség.

A hagyományos történetírást valahogy úgy képzelhetjük, hogy az nem más, mint a korábbi elbeszéléseket idéző, kiegészítő, korrigáló elbeszélések egymásra épülése abban a reményben, hogy a felhalmozódó történeti tudás egyre pontosabb és részletesebb lesz. Ezek az elbeszélések azonban többnyire ugyanazon témák körül forognak: a hatalom körül. A legnagyobb érdeklődés természetesen a hatalmasok hatalma iránt van, azaz a sokak hétköznapjait meghatározó politika iránt. Ezen belül persze államtörténet, diplomáciatörténet, hadtörténet, gazdaság- és társadalomtörténet is művelhető. Miért áll az állam politikája ennyire a figyelem középpontjában? Egyrészt azért, mert a hétköznapokban a külvilágnak kiszolgáltatott emberként szeretnénk megismerni a környezetünket alakító döntéseket, azok okait és összefüggéseit. Ezzel mintegy birtokba venni a kiszámíthatatlan világot. Mivel pedig egy ilyen mély pszichés vágy áll a „nagy emberek” történetének megismerése mögött, aligha kétséges, hogy az ilyen történetírásnak (világtörténetek, kontinenstörténetek, egyes civilizációk történelme, országtörténetek, egyes korszakok története, nagy politikusok életrajza) mindig lesz vevője.

Az azonban már kétséges, hogy a történelmi tudás milyen formában is jut el a fogyasztóhoz. Az egészen valószínű, hogy modern társadalmunkban az iskolai és családi történelemtanítás adja az alapot, s erre rakódnak rá a különböző egyéb ismeretek. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ezek az „egyéb ismeretek” nagyon is könnyen átalakíthatják az egyes emberek történeti tudatát. A politikai szónoklatok, a média, a mozi és az ismerősi kör egyaránt jelentős tényező. Ezekhez képest sokadrendű és csak az érdeklődőket jellemzi, hogy ismereteiket az igényes ismeretterjesztés útján, esetleg szakkönyvekből merítsék. Meggyőződésem szerint erre a történész nem csak úgy reagálhat, hogy készülő monográfiájával elefántcsonttornyába zárkózik, hanem úgy is, hogy elfogadja, hogy a társadalom történeti tudatának formálása is történészi feladat. Ma ebben a felismerésben ott „tartunk”, hogy a legtöbb történész szívesen nyilatkozik szakértőként különböző kis nézettségű ismeretterjesztő műsoroknak, illetve többnyire hajlandó ismeretterjesztő cikkek, esetleg könyv írására is – de ezt azért a tudományos munkától elrabolt időnek érzi.

Személy szerint én nem látom okát, hogy elzárkózzunk a hatásos eszközök használata elől. Márpedig ha az emberek szívesebben olvasnak életrajzot, mint eszmetörténeti monográfiát, akkor érdemes egyes életutakat részletesen kidolgozva írni egy-egy eszméről. Ugyanígy ha az emberek szívesebben olvasnak történelmi regényeket, akkor történészként igenis segítenünk kell azon jó tollú íróink munkáját, akik közvetítik tudásunkat a hétköznapi emberek felé. (Amúgy ezzel versenyt lehet támasztani a habókos áltudománynak, illetve az intimpistáskodó és történelemhamisító ponyvának.) Ha viszont az emberek többsége nem szívesen olvas – mint ahogy meggyőződésem, hogy a vizualizáció előretörésével sok szempontból a középkorihoz hasonló kultúra alakul ki napjainkban –, akkor meg színvonalas történelmi filmek létrejöttében is kell segédkeznünk. Nem azt mondom, hogy minden történész kutassa fel kamaszkorában elfojtott írói vénáját, vagy botcsinálta rendezővé avanzsáljon, de igenis tekintsen az említett műfajokra is úgy, mint ismeretterjesztő eszközökre. Az ismeretterjesztést pedig ne nézze le magas lóról. Miért is? Talán mert állami fizetést kap a munkájáért, amiért cserébe a társadalom történeti tudatának formálása jogos elvárás.

A történeti regény és a történeti film azonban, ahogy arra a Duby-történet is utalt, új kérdéseket tesz fel, új kutatásokat tesz szükségessé. Egészen pontosan nem újak ezek a kérdések, csak korábban olyan témákat mint a nyelvtörténet, divattörténet, gesztusok és szokások kutatása meglehetősen kevesen végeztek, s őket a szakma mindig egyfajta különcnek tekintette. Ma viszont az ő tudásuk felértékelődik, hiszen piaci értelemben „eladhatóvá” vált.

Ettől azonban nem kell kétségbeesni. Persze tudjuk, hogy sok történész is, mint az elvadult bölcsészek általában, egyfajta arisztokratikus gőggel hirdeti, hogy ő a „tudni nem érdemes dolgok tudományát” műveli. A legtöbbször azonban ez a gőg súlyos kisebbrendűségi komplexust takar, amivel a társadalmi hasznosság hiányából fakadó kétségeket, a többnyire az ismeretlenség és a piaci szektorhoz képest csekélyebb fizetések miatti frusztrációkat ellensúlyozzák.

Ha pedig a felsőoktatás kulcspozícióiban ücsörgő, kényelembe szokott mandarinokba csak szikrányi kreativitás is szorult volna, már nyilván akkreditálták volna az „alkalmazott történelem” MA szakot, amivel az ott végzettek újságírónak, szakértőnek, tanácsadónak vagy beszédírónak mehetnének. Azonban ne gondoljuk, hogy ez csupán az adminisztratív pozícióba kerültek impotenciájának bizonyítéka, mivel egy ilyen képzés beindításához más szemléletű tanárok, új tantervek, tananyagok kellenének. Márpedig a bölcsész is kényelemszerető lény. Az meg vagy kelet-európai, vagy értelmiségi sajátosság, hogy itt mindenkinek herótja van attól, hogy másokkal közösködjön, s pláne attól, hogy megmondják neki, hogy mit csináljon. Valahol persze abszurd, hogy egy állami fizetést húzó alkalmazottnak ne lehessen megmondani, hogy mivel is foglalkozzon, de hát ez van, ha egyrészt komolyan vesszük az egyetemek tudományos autonómiáját, másrészt mindez még egy teljesen piacellenes légkörben is történik, mint amilyen a magyar felsőoktatás (sőt a bölcsészettudomány). (Valójában az életmódtörténethez köthető tudományos kutatások elterjedésének az is az előnye lehetne, hogy idővel átalakulna a közoktatás tananyaga. A jelenlegi ugyanis – pláne az általános iskolai – lényegében taníthatatlanná vált, de erről majd egyszer máskor részletesebben.) Azonban ha azt hinnénk, hogy a privatizált agyú bürokratákban és a lusta tanárokban már meg is találtuk a reformok kerékkötőit, akkor azért „nem bontanánk ki az igazság minden részletét”. Talán azt is érdemes megemlíteni, hogy igényes és fizetőképes piaci szereplők sem állnak sorban. Ugye nincsenek tucatjával készülő, hitelességre törekvő történelmi filmjeink (a politikai kurzusfilmekről majd még biztos fogok írni), alig van történeti képregény és animáció, az igazán jó és látogatott múzeumok száma se sok, kevés a történeti játékprogram és más interaktív oktatási segédlet, nincs történeti „street art”, hogy megszólítsa a nagyérdeműt. A kivételszámba menő jó példákat igyekszem majd a jövőben részletesen ismertetni.

Addig azonban néhány ötlet, amit nem is értek, hogy miért nem terjedt még el a (felső)oktatásban-tudományban. (Na jó, azért van egy-két tippem az okokra…)

1. szövegelemző szeminárium blogon. Ugye a bölcsészkaron gyakran van olyan, hogy szövegekről beszélgetünk. Ez jelenleg úgy néz ki, hogy van egy olvasmánylista, az adott napra olvasandó anyagot mindenki elolvassa, beülnek a diákok az órára és ott emlékezetből vagy ezt-azt kikeresgetve beszélgetnek-vitatkoznak a szövegről. Esetleg van egy kijelölt diák, aki bevezeti a szöveget, s ehhez szólnak hozzá a többiek. Ennek nyilván számtalan hátránya van: az éppen nem sikerült megszerezni a szöveget típusútól, a nincs idő kikeresni a megfelelő idézetet gondján át, a pont nem volt jó hangulatom az órán klasszikus esetéig. Ennél sokkal hasznosabb és tudományosabb lenne, ha a tanár nyitna egy oldalt, ahova felteszi az irodalomjegyzéket, Uram bocsá’ belinkelné a szöveget, aztán minden szöveghez lehet kommentelni. És mindenki akkor szól hozzá (esetleg bizonyos időkorlátok közt), amikor csak akar. Annyi idő van idézetet keresni, amennyi csak kell. És ami lényeges: itt tényleg idézet vitatkozhatna idézettel, azaz jóval tudományosabb lenne, mint a mai gyakorlat. És még csak be se kéne járni miatta az órára a hét egy kötött napján kötött időben, tehát óraidőpont ütközés sem lehet, sőt akár a világ másik feléről is el lehet végezni a kurzust. A tanároknak is elég lenne csak a fogadóórájuk időpontjában bemenni az egyetemre. (Bár akár az is mehetne valamilyen csevegőprogrammal. ;-)

2. vajon az előadásokról miért nem készül videó, amit a tanárok közzétennének? Mik lennének ennek az előnyei? Egyrészt nyilván az, hogy aki nem tud ott lenni, az is megnézhetné. Másrészt akár évekkel a felvétel után is megtehetné ezt, ugye. Tehát ugyanazt az előadást ténylegesen nem is kéne minden félévben megtartani, hanem elég lenne belinkelni a videókat, aztán meghirdetni a vizsgaidőpontokat meg a tanár fogadóóráját. Nyilván ez ugyancsak támogatná az áthallgatást a különböző intézmények közt, tehát ugyancsak trendi ötlet. Arról nem is beszélve, hogy a tanárok ilyetén szabad piaca egyenes út lenne a versenyükhöz. A letöltési adatok pontosan mutatnák, hogy hányan kíváncsiak a tudására. Egyébként pedig ez a fajta nyilvánosság már csak azért is növelné a színvonalat, mert nyilván a kollégák is megnéznék a többieket… Mi kellene még az ilyen videóelőadáshoz? Elérhető óravázlat (pl. power point), irodalomjegyzék (esetleg belinkelt tananyagokkal) – ezek frissítésével lehetne korszerűsíteni a régebben készült videóelőadásokat –; egy fórum a kérdéseknek és tanári fogadóóra.

3. videó konferencia. Azaz a tudományos konferenciák videón való rögzítése és nyilvánosságra hozása, hasonló céllal, mint az előadásoké.

4. Végül de nem utolsósorban a személyes találkozások lehetőségének növelése: legyen szó tutori foglalkozásról, témavezetésről vagy órához kapcsolódó fogadóóráról. Talán a tanárok sem égnének ki olyan hamar, ha leginkább érdeklődő diákokkal találkoznának, s a kurzust csak elvégezni akarókkal minimalizálódna az érintkezésük.