töritanár

 Aki azt gondolná, hogy március 15-ének előestéjén a tv-k majd elhalmozzák a nézőket a vonatkozó ünnepi filmkínálattal, az legalább akkorát csalódik, mint aki kereskedelmi tévén főműsoridőben akar ismeretterjesztő-, művész- vagy dokumentumfilmet nézni. Ráadásul még annyira se sikerült időzíteniük a csatornáknak, hogy az Ozorai példa című ma is nézhető, sőt érdekes kisfilmet ne épp egy hete adták volna, hanem most.

No de azért ne keseredjen neki, aki a ma estét a tv előtt szeretné tölteni, mert azért így is túlkínálat van. Az m1 tuti befutóra tett: negyed kilenckor A tanú című magyar filmklasszikust láthatjuk. Mint tudjuk, az 1969-ben készült filmszatíra a Rákosi-korszakot figurázza ki Pelikán József gátőr viszontagságos életútjának bemutatásával. Mndazonáltal a film rögtön elkészülte után be lett tiltva, s tíz évvel később is csak a „Betiltott filmek fesztiváljára” engedték ki bemutatni. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy kultuszfilm lett belőle (ellentétben a jóval vérszegényebb második résszel, ami a rendszerváltást próbálta kifigurázni). S nem mellékesen rengeteg klasszikussá lett mondást terjesztett el.

Ki ne emlékezne az ÁVÓ vezetőjét, Péter Gábort megjelenítő Virág elvtárs híres mondataira, mint amilyen a „Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit”, vagy az „Én csak azt mondom, Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, valamint a felejthetetlen „Az élet nem habostorta, Pelikán”. De a korszakot hűen jelenítik meg Virág elvtárs olyan mondatai is, mint az „Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség”, vagy a „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, 5 perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!”, továbbá az „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik, és aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” Vagy az olyan vérfagyasztó mondatok, mint amikor az uszodát vezető Pelikán helyett az egyik jelenetben bűnbakká teszik a jegyszedőt, s ezt Virág így nyugtázza: „A jegyszedőnek az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt. Bevallotta. ...spongya rá. Mi úgyis tudunk mindent. Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, 85%-os gyapjú. A válla kicsit túl van tömve, de a reverje jó.”

De emlékezetesek a Rákosit megjelenítő Bástya elvtárs mondatai is, amit a koncepciós per forgatókönyvét átadó írónak mond: „Mi ez? Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni? Én már szart érek?” Vagy a büszkélkedő Virág elvtársnak mondott klasszikus: „Szerénység! Ne tömjénezze magát! Szerénység! Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.”

És hát jelenetek tucatjai emelhetők ki: „Pelikán: Ez citrom! Virág elvtárs: Narancs. Pelikán: Citrom! Virág elvtárs: Nem nyitok vitát.” Majd pedig a jelenet vége: „Bástya elvtárs: (a felkínált citromba harap) Mi ez? Pelikán: Narancs. Bástya elvtárs: Narancs?! Pelikán: Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk. Pelikán - immár Virág elvtár felé: Azért van egy kis rossz érzésem. Miért kell ekkora felhajtást csinálni? Mégiscsak becsaptuk az embereket. Virág elvtárs: Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”

És amikor a halálraítélt Pelikán tart ideológiai felkészítést a másnap vizsgázó börtönőrnek: „Börtönőr: És mi az a Duma bojkottja? Pelikán: A duma bojkottja? Szerintem az, hogy mindenki fogja be a pofáját.”

Vagy a koncepciós per jelenete: „Virág elvtárs: Nem akarja még egyszer átnézni a vallomását, Pelikán? Pelikán: Nem, annyit gyakoroltuk az elvtársnővel, nem akarom! Virág elvtárs: Egy kis frissítés sosem árt, jó pap holtig tanul. Tudja ki mondta ezt, Pelikán? Pelikán: Tudom, tessék ideadni! Virág elvtárs: Mi egy nagyon szép vallomást várunk magától, Pelikán elvtárs! Pelikán: Elnézést Virág elvtárs, ez az ítélet!”

De említhető a Pelikán ellen zajló eljárás idején a beszélgetés a börtönben, amikor a lánya beszámol neki a beszélőn, hogy áll az ügye: „Pelikán: Mit mondott az ügyvéd? Pelikán lánya: Azt mondta, hogy majd mindent megtesz. Pelikán: Mennyit kapok? Pelikán lánya: Hát az attól függ, mert lehet, hogy csak pénzbírság, de lehet, hogy a legsúlyosabb, hát szóval halál. Tetszik tudni az a kérdés, hogy apukával példát akarnak-e statuálni. Pelikán: Micsoda? Halál? Pelikán lánya: A statuálás a lényeg, mert aszerint kapja apuka a büntetést. Pelikán: Szép dolog. Mit mondott még az ügyvéd? Pelikán lánya: Azt mondta, hogy majd ne tessék csodálkozni, ha ő a tárgyaláson igen súlyos büntetést kér. Pelikán: Kicsoda? A védőügyvéd? Pelikán lánya: Igen, mert ha apuka kulák volna, azokból most sok van, de mert apuka párttag, ő meg párton kívüli, hát szóval szocialista jog, meg minden. Pelikán: Mi van a szocialista joggal? Gondolkozz csak! Pelikán lánya: Hát a statuálás a lényeg. És hogy ne tessék idegeskedni.”

 És ha ez kevés volna valakinek, akkor A tanú után a Céllövölde című magyar filmdráma mutatja be a rendszerváltás időszakát.

A TV2-n, a nemzeti elkötelezettségét gyakran hangsúlyozó kereskedelmi csatornán amerikai polgárháborús kalandfilm lesz, majd egy öbölháborús veteránról szóló thriller. Számomra mindkettő kihagyhatónak tűnik.

Az RTL Klub is amerikai filmeket választott, de nem a sokadik vonalból, hanem olyan nagy klasszikust vetít le (vajon vetítették már százszor legalább?), mint amilyen a Drágán add az életed! Bruce Willis főszereplésével. Ez ugye több szempontból is klasszikus darab. Egyrészt az álomgyár mitológia-rengetegében Bruce Willis egyfajta modern Héraklész, másrészt több filmes hagyomány folytatója. Egyrészt megjelenik benne a terroristákat legyőző egyszerű zsaru toposza. Másrészt a terroristák természetesen utónácik. Közben az amerikai álom olyan elemeit villantja fel, mint a társadalmi különbségek nélküliség nemes eszméje (a zsaru felesége ismert újságírónő). De a történet filozófiai háttere mégis csak a Függetlenségi Nyilatkozat szellemisége. Miért is? Ne feledjük, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat praeambuluma után rögtön így folytatódik: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását.” Ez pedig nem más, mint a libertári(án)us credo alaptétele, ami valahogy így fogalmazható meg: Ha bárki (beleértve az államot is) korlátozná az egyén boldogulását, akkor az egyén joga az ellenállás és a boldogság egyéni úton való keresése. Ez pedig ismét csak az amerikai álom mítoszának magja. Miközben tehát John McClain (vajon van áthallás az elnökjelölt John McCain-re?) a feleségéért küzdve megöl egy tucat bűnözőt, megkerüli a hatóságokat, és komoly kárt okoz magán- és állami vagyonban: nem tesz mást, mint az Alapító Atyák elvei szerint cselekszik.

Noha tény, hogy a Szenvedélyek viharában című film érdekesebb lett volna az ugyane vonulatba is tartozó filmek közül. És nem csak azért, mert ott Brad Pitt a főhős, hanem azért is, mert e főhős sokkal összetettebb jellem, mint a Bruce Willis által megformált zsaru. Hanem azért is, mert ebben a filmben több a konfliktus, a drámaiság, s így jóval inkább emberi. No de, most nem erről beszélünk!

Visszatérve az RTL Klub műsorához: a Drágán add az életed! előtt az Álmok útján című filmet vetítik, főszerepben Britney Spears-szel. Úgy tűnik tehát, hogy a mai estét az RTL Klub az amerikai álom elemzésének szentelte. Míg ugyanis a Drágán add az életed! az amerkai álom libertárius gondolatának megtestesülése, addig az Álmok útján a középosztálybeli WASP (fehér angolszász protestáns, magyarosan esetleg így hangzana: a /fehér/ keresztény középosztály) kislányok szirupos álma a felnőtté válásról. Így tehát fiúknak leginkább csak akkor és azért nézhető, ha kíváncsiak az elkerülhetetlenül közelgő szüzességelvesztős jelenetre. (Csalódni fognak.) De randifilmnek elmegy, persze szigorúan 16-

A Duna TV egy a huszadik század elején játszódó filmdrámát kínál, amelyben az Amerikába kivándorlók kiszolgáltatottsága a központi téma. (Tehát ismét egy film az amerikai álomról, és az azért hozott áldozatokról.) 0:45-kor pedig a Kisenciklopédia című mini-ismeretterjesztő (afféle újjávarázsolt „A hét műtárgya”) film lesz Albrecht Dürer Apokalipszis-fametszetsorozatáról. Az időpontot nyilván egyrészt magyarázza az, hogy ismétlő sávban van, másrészt, hogy a Duna TV a tengerentúli magyarok is vetít, ez (ugye az időeltolódás) magyarázza a hajnali kettőkor kezdődő mesét is.

Az m2 pedig – eltekintve a Gárdonyi mű adaptációjától – lényegében rétegműsort vetít (pl. dokumetumfilmet a veszprémi kézilabdás, Marian Cozma nemrégiben történt meggyilkolásáról).

Az Annales-körhöz tartozó híres francia történész, Georges Duby (Folytonos történelem címen magyarul is megjelent) visszaemlékezéseiben idéz fel egy tanulságos esetet. Miután írt egy részletes könyvet az 1214-es Bouvines-i ütközetről, felkérték, hogy a csatáról készülő film tudományos tanácsadója legyen. Duby elmeséli, hogy a francia királyt játszó Depardieu megkérdezte tőle: hogyan ült a király a lován, és milyen gesztusai voltak? S Duby bevallja, hogy ezekre a kérdésekre nem igazán tudott válaszolni, mivel ezek a hagyományos történetmondás számára lényegtelen részletek. Egy filmben azonban számos ilyen „lényegtelen részlet” ismeretére van szükség.

A hagyományos történetírást valahogy úgy képzelhetjük, hogy az nem más, mint a korábbi elbeszéléseket idéző, kiegészítő, korrigáló elbeszélések egymásra épülése abban a reményben, hogy a felhalmozódó történeti tudás egyre pontosabb és részletesebb lesz. Ezek az elbeszélések azonban többnyire ugyanazon témák körül forognak: a hatalom körül. A legnagyobb érdeklődés természetesen a hatalmasok hatalma iránt van, azaz a sokak hétköznapjait meghatározó politika iránt. Ezen belül persze államtörténet, diplomáciatörténet, hadtörténet, gazdaság- és társadalomtörténet is művelhető. Miért áll az állam politikája ennyire a figyelem középpontjában? Egyrészt azért, mert a hétköznapokban a külvilágnak kiszolgáltatott emberként szeretnénk megismerni a környezetünket alakító döntéseket, azok okait és összefüggéseit. Ezzel mintegy birtokba venni a kiszámíthatatlan világot. Mivel pedig egy ilyen mély pszichés vágy áll a „nagy emberek” történetének megismerése mögött, aligha kétséges, hogy az ilyen történetírásnak (világtörténetek, kontinenstörténetek, egyes civilizációk történelme, országtörténetek, egyes korszakok története, nagy politikusok életrajza) mindig lesz vevője.

Az azonban már kétséges, hogy a történelmi tudás milyen formában is jut el a fogyasztóhoz. Az egészen valószínű, hogy modern társadalmunkban az iskolai és családi történelemtanítás adja az alapot, s erre rakódnak rá a különböző egyéb ismeretek. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ezek az „egyéb ismeretek” nagyon is könnyen átalakíthatják az egyes emberek történeti tudatát. A politikai szónoklatok, a média, a mozi és az ismerősi kör egyaránt jelentős tényező. Ezekhez képest sokadrendű és csak az érdeklődőket jellemzi, hogy ismereteiket az igényes ismeretterjesztés útján, esetleg szakkönyvekből merítsék. Meggyőződésem szerint erre a történész nem csak úgy reagálhat, hogy készülő monográfiájával elefántcsonttornyába zárkózik, hanem úgy is, hogy elfogadja, hogy a társadalom történeti tudatának formálása is történészi feladat. Ma ebben a felismerésben ott „tartunk”, hogy a legtöbb történész szívesen nyilatkozik szakértőként különböző kis nézettségű ismeretterjesztő műsoroknak, illetve többnyire hajlandó ismeretterjesztő cikkek, esetleg könyv írására is – de ezt azért a tudományos munkától elrabolt időnek érzi.

Személy szerint én nem látom okát, hogy elzárkózzunk a hatásos eszközök használata elől. Márpedig ha az emberek szívesebben olvasnak életrajzot, mint eszmetörténeti monográfiát, akkor érdemes egyes életutakat részletesen kidolgozva írni egy-egy eszméről. Ugyanígy ha az emberek szívesebben olvasnak történelmi regényeket, akkor történészként igenis segítenünk kell azon jó tollú íróink munkáját, akik közvetítik tudásunkat a hétköznapi emberek felé. (Amúgy ezzel versenyt lehet támasztani a habókos áltudománynak, illetve az intimpistáskodó és történelemhamisító ponyvának.) Ha viszont az emberek többsége nem szívesen olvas – mint ahogy meggyőződésem, hogy a vizualizáció előretörésével sok szempontból a középkorihoz hasonló kultúra alakul ki napjainkban –, akkor meg színvonalas történelmi filmek létrejöttében is kell segédkeznünk. Nem azt mondom, hogy minden történész kutassa fel kamaszkorában elfojtott írói vénáját, vagy botcsinálta rendezővé avanzsáljon, de igenis tekintsen az említett műfajokra is úgy, mint ismeretterjesztő eszközökre. Az ismeretterjesztést pedig ne nézze le magas lóról. Miért is? Talán mert állami fizetést kap a munkájáért, amiért cserébe a társadalom történeti tudatának formálása jogos elvárás.

A történeti regény és a történeti film azonban, ahogy arra a Duby-történet is utalt, új kérdéseket tesz fel, új kutatásokat tesz szükségessé. Egészen pontosan nem újak ezek a kérdések, csak korábban olyan témákat mint a nyelvtörténet, divattörténet, gesztusok és szokások kutatása meglehetősen kevesen végeztek, s őket a szakma mindig egyfajta különcnek tekintette. Ma viszont az ő tudásuk felértékelődik, hiszen piaci értelemben „eladhatóvá” vált.

Ettől azonban nem kell kétségbeesni. Persze tudjuk, hogy sok történész is, mint az elvadult bölcsészek általában, egyfajta arisztokratikus gőggel hirdeti, hogy ő a „tudni nem érdemes dolgok tudományát” műveli. A legtöbbször azonban ez a gőg súlyos kisebbrendűségi komplexust takar, amivel a társadalmi hasznosság hiányából fakadó kétségeket, a többnyire az ismeretlenség és a piaci szektorhoz képest csekélyebb fizetések miatti frusztrációkat ellensúlyozzák.

Ha pedig a felsőoktatás kulcspozícióiban ücsörgő, kényelembe szokott mandarinokba csak szikrányi kreativitás is szorult volna, már nyilván akkreditálták volna az „alkalmazott történelem” MA szakot, amivel az ott végzettek újságírónak, szakértőnek, tanácsadónak vagy beszédírónak mehetnének. Azonban ne gondoljuk, hogy ez csupán az adminisztratív pozícióba kerültek impotenciájának bizonyítéka, mivel egy ilyen képzés beindításához más szemléletű tanárok, új tantervek, tananyagok kellenének. Márpedig a bölcsész is kényelemszerető lény. Az meg vagy kelet-európai, vagy értelmiségi sajátosság, hogy itt mindenkinek herótja van attól, hogy másokkal közösködjön, s pláne attól, hogy megmondják neki, hogy mit csináljon. Valahol persze abszurd, hogy egy állami fizetést húzó alkalmazottnak ne lehessen megmondani, hogy mivel is foglalkozzon, de hát ez van, ha egyrészt komolyan vesszük az egyetemek tudományos autonómiáját, másrészt mindez még egy teljesen piacellenes légkörben is történik, mint amilyen a magyar felsőoktatás (sőt a bölcsészettudomány). (Valójában az életmódtörténethez köthető tudományos kutatások elterjedésének az is az előnye lehetne, hogy idővel átalakulna a közoktatás tananyaga. A jelenlegi ugyanis – pláne az általános iskolai – lényegében taníthatatlanná vált, de erről majd egyszer máskor részletesebben.) Azonban ha azt hinnénk, hogy a privatizált agyú bürokratákban és a lusta tanárokban már meg is találtuk a reformok kerékkötőit, akkor azért „nem bontanánk ki az igazság minden részletét”. Talán azt is érdemes megemlíteni, hogy igényes és fizetőképes piaci szereplők sem állnak sorban. Ugye nincsenek tucatjával készülő, hitelességre törekvő történelmi filmjeink (a politikai kurzusfilmekről majd még biztos fogok írni), alig van történeti képregény és animáció, az igazán jó és látogatott múzeumok száma se sok, kevés a történeti játékprogram és más interaktív oktatási segédlet, nincs történeti „street art”, hogy megszólítsa a nagyérdeműt. A kivételszámba menő jó példákat igyekszem majd a jövőben részletesen ismertetni.

Addig azonban néhány ötlet, amit nem is értek, hogy miért nem terjedt még el a (felső)oktatásban-tudományban. (Na jó, azért van egy-két tippem az okokra…)

1. szövegelemző szeminárium blogon. Ugye a bölcsészkaron gyakran van olyan, hogy szövegekről beszélgetünk. Ez jelenleg úgy néz ki, hogy van egy olvasmánylista, az adott napra olvasandó anyagot mindenki elolvassa, beülnek a diákok az órára és ott emlékezetből vagy ezt-azt kikeresgetve beszélgetnek-vitatkoznak a szövegről. Esetleg van egy kijelölt diák, aki bevezeti a szöveget, s ehhez szólnak hozzá a többiek. Ennek nyilván számtalan hátránya van: az éppen nem sikerült megszerezni a szöveget típusútól, a nincs idő kikeresni a megfelelő idézetet gondján át, a pont nem volt jó hangulatom az órán klasszikus esetéig. Ennél sokkal hasznosabb és tudományosabb lenne, ha a tanár nyitna egy oldalt, ahova felteszi az irodalomjegyzéket, Uram bocsá’ belinkelné a szöveget, aztán minden szöveghez lehet kommentelni. És mindenki akkor szól hozzá (esetleg bizonyos időkorlátok közt), amikor csak akar. Annyi idő van idézetet keresni, amennyi csak kell. És ami lényeges: itt tényleg idézet vitatkozhatna idézettel, azaz jóval tudományosabb lenne, mint a mai gyakorlat. És még csak be se kéne járni miatta az órára a hét egy kötött napján kötött időben, tehát óraidőpont ütközés sem lehet, sőt akár a világ másik feléről is el lehet végezni a kurzust. A tanároknak is elég lenne csak a fogadóórájuk időpontjában bemenni az egyetemre. (Bár akár az is mehetne valamilyen csevegőprogrammal. ;-)

2. vajon az előadásokról miért nem készül videó, amit a tanárok közzétennének? Mik lennének ennek az előnyei? Egyrészt nyilván az, hogy aki nem tud ott lenni, az is megnézhetné. Másrészt akár évekkel a felvétel után is megtehetné ezt, ugye. Tehát ugyanazt az előadást ténylegesen nem is kéne minden félévben megtartani, hanem elég lenne belinkelni a videókat, aztán meghirdetni a vizsgaidőpontokat meg a tanár fogadóóráját. Nyilván ez ugyancsak támogatná az áthallgatást a különböző intézmények közt, tehát ugyancsak trendi ötlet. Arról nem is beszélve, hogy a tanárok ilyetén szabad piaca egyenes út lenne a versenyükhöz. A letöltési adatok pontosan mutatnák, hogy hányan kíváncsiak a tudására. Egyébként pedig ez a fajta nyilvánosság már csak azért is növelné a színvonalat, mert nyilván a kollégák is megnéznék a többieket… Mi kellene még az ilyen videóelőadáshoz? Elérhető óravázlat (pl. power point), irodalomjegyzék (esetleg belinkelt tananyagokkal) – ezek frissítésével lehetne korszerűsíteni a régebben készült videóelőadásokat –; egy fórum a kérdéseknek és tanári fogadóóra.

3. videó konferencia. Azaz a tudományos konferenciák videón való rögzítése és nyilvánosságra hozása, hasonló céllal, mint az előadásoké.

4. Végül de nem utolsósorban a személyes találkozások lehetőségének növelése: legyen szó tutori foglalkozásról, témavezetésről vagy órához kapcsolódó fogadóóráról. Talán a tanárok sem égnének ki olyan hamar, ha leginkább érdeklődő diákokkal találkoznának, s a kurzust csak elvégezni akarókkal minimalizálódna az érintkezésük. 

1918-ban a háborús vereség és az Osztrák-Magyar Monarchia kezdődő széthullása következtében lemondott Habsburg IV. Károly császár és király. Így Magyarország – kiszakadva az OMM-ból és a függetlenedő nemzetiségi területek miatt jelentős területeket veszítve – független lett. Egyúttal az új magyar kormányzat, mely forradalmi demokratikus átalakulást ígért, kikiáltotta a köztársaságot és földosztást hirdetett. (1849. április 14-én a Habsburg-ellenes magyar függetlenségi nyilatkozat ugyan egy semi-republic államot hozott létre, mely de facto köztársasági jelleggel működött, ez azonban a szabadságharc bukása miatt nem tudott sem kiforrni /megszilárdulni/, sem meggyökeresedni.)

Az első világháború után azonban úgy tűnt, hogy a köztársasági erők rendezik be Magyarországot (alakítják ki az új Magyarországot). A kezdeti eufória után azonban megsokasodtak a nehézségek: a háborús vereség, az idegen megszállás, a gazdasági krízis és a földosztás beteljesületlensége már magában is megcsappantotta a köztársasági erők társadalmi bázisát (ami egyébként 1918 előtt sem volt jelentős). Az antant által diktált új ideiglenes határok (melyek az ország jelentős részének katonai megszállását törvényesítették volna) ellehetetlenítették a köztársaság vezetőit. Ebben a helyzetben a kormány lemondott, s a nagyobb és szervezettebb bázissal rendelkező Szociáldemokratáknak adták át a hatalmat. A szociáldemokraták pedig megosztották a hatalmat és a felelősséget a kicsi, de határozott koncepcióval rendelkező kommunistákkal.

1919. március 21-én így kiáltották ki a tanácsköztársaságot. Az 1918 őszi demokratikus forradalmat tehát 1919 tavaszán egy kommunista forradalom követte. S noha névleg a szocdemek voltak hatalmon kommunista koalíciós partnerrel, a tényleges irányítás a határozott programmal fellépő (és a korábbi viszonyokat példátlan radikalizmussal átalakítani szándékozó) kommunisták kezében volt. Sikerük a remélt világforradalom sikerétől függött, ami 1919 tavaszán nem tűnt annyira illuzórikus lehetőségnek, mint azt az utókor hajlamos gondolni.

Közben a tanácsköztársaságot el nem ismerő nacionalisták és a tanácsköztársaság által üldözött régi elit emigrációban, illetve az ország megszállt területein szervezkedtek – s gyakorlatilag a visszatérésre kínálkozó alkalmat várták. Míg azonban a régi establishment az 1918 előtti korszakot akarta restaurálni, addig a tanácsköztársaságot opponáló nacionalisták (többnyire katonák) egy új, harmadik forradalmat hirdettek meg: egyfajta „fehér” forradalmat, amit ellenforradalomnak neveztek. Az ellenforradalom alatt azonban nem mindenki ezt értette. Sokak számára az ellenforradalom ekkor a tanácsköztársaság ellenességet jelentette, s valóban a tanácsköztársaság megbuktatásának vágya volt a közös nevező az ellenforradalmárok között. Más tekintetben azonban meglepően sokszínűek voltak: volt köztük konzervatív és liberális éppúgy mint radikális jobboldali. (Azt azonban mindenképpen jegyezzük meg, hogy az ellenforradalom kifejezésnek már ekkor kettős jelentése volt: egy restaurációs forradalomellenes és egy radikális jobboldali változást akaró.) A „fehér forradalom” tehát nem ismerte el a tanácsköztársaságot és intézkedéseit, s a korábbi demokratikus forradalom továbbviteléről és átalakításáról voltak homályos elképzeléseik, melynek központi eleme leginkább a nacionalista katonák és hivatalnokok hatalomra jutásáról szólt - újra meghirdetve a demokratikus forradalom földosztó politikáját.

Visszaugorva azonban az ekkori „hivatalos Magyarországhoz”: az ország területének védelmére megszervezett Vörös Hadsereg katonáinak többsége a hazája védelmében ragadott fegyvert, noha a kommunista politikusok a harcot természetesen nem nacionalista lelkesedésből hirdették meg, hanem azért, hogy minél nagyobb terület kerüljön az internacionalista kommunista világforradalom hatalma alá.

Amikor azonban 1919 nyarán a világforradalom sikere már valóban illuzórikussá vált, a magyar tanácsköztársaság terrorisztikus eszközökkel tartotta fent uralmát. A tény, hogy a tanácsköztársaság kommunista vezetői közt nagy számban voltak zsidók, sokak szemében – egyébként alaptalanul – a kommunizmust és a vörösterrort is az egész zsidóság számlájára írják. Amikor az antant a szomszédos országok megszálló csapatainak visszavonásának ígéretével – és a többfrontos harc lehetetlenségét is látva – a hadsereg visszavonult és letette a fegyvert: a tanácsköztársaság megbukott, és vezetőik emigráltak.

A kialakult hatalmi vákuumban a román megszálló csapatok egészen a Dunáig elfoglalták az országot megszállva a fővárost is. 1919 nyarán tehát miközben a románok kelet felől, a szerbek pedig délről megszállták az ország nagy részét, az ellenforradalmi erők csapatai (a Nemzeti Hadsereg) a Dunántúlt foglalták el, és – mintegy válaszul a tanácsköztársaság idején elkövetett vörösterrorra – tisztogatásokat kezdtek (amit fehérterrornak nevezünk, és ami a gyakorlatban a kommunista vagy polgári demokrata személyek internálásán és likvidálásán kívül elsősorban zsidópogromot jelentett). Mindazonáltal a háború utáni, megszállástól sújtott és időnként polgárháborúsnak nevezhető helyzetet figyelembe véve úgy látom, hogy a vörösterror és a fehérterror kb. azonos mértékű 1,5-1,5 ezer halottja leginkább az ellenoldal propagandája által felfújt „vérvád”. Valójában mindkettő a hatalom (megtartás illetve megragadás) során alkalmazott erőszak „eredménye”, ami nem tűnik kiugróan nagynak. (Mint tudjuk, birodalmak vérben és vasban születnek.) Természetesen ezek a gyilkosságok is gyilkosságok és mint ilyenek elítélendőek. A pontos adatokat hajszoló „véralgebrát” ugyancsak értelmetlennek tartom. Történelmi léptékkel e két terror nem érdemesek jelentős figyelemre.

1919 őszére tehát Magyarországon a következő helyzet alakult ki. Miközben az ország egyes területei deklarálták elszakadásukat vagy a szomszédos országok seregeinek megszállása alatt álltak, a Dunántúlt lényegében az ellenforradalmi Nemzeti Hadsereg tartotta a kezében. A politikai csoportok közül az 1918 előtti establishment elmenekült vagy visszahúzódott, a kommunisták emigráltak, a polgári demokraták és szociáldemokraták emigráltak vagy folyamatos atrocitásoknak voltak kitéve. Az ellenforradalom erőit lényegében két politikai csoport képviselte: a kisgazdák és a keresztényszocialisták. Ezek mellett pedig gombamód szaporodtak az ellenforradalmi szervezetek, az úgynevezett bajtársi szövetségek melyek közül a legismertebbek a MOVE, az ÉME, az EKSZ voltak.

A győztes antant érdeke azonban egy kormányképes erő hatalomra segítése volt azért, hogy a békekötéssel lezáruljon a bizonytalan állapot. Erre a legalkalmasabb a tényleges uralmat gyakorló Nemzeti Hadsereggel való kiegyezés volt. Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg fővezére megkötötte az alkut: hatalmi pozíciója megszilárdításáért cserébe megkezdte és végigvitte a béketárgyalásokat.

A béketárgyalás azonban a vártnál rosszabb eredménnyel zárult: a békerendszer a korábbi Magyarország kétharmadát szétosztotta a környező államok között, megfizetve azok háborús szolgálatait vagy megvásárolva azok jövendő hűségét. Horthy – a nemzetközi erőviszonyok láttán és saját hatalmát is megőrzendő – és a politikai elit kénytelen-kelletlen elfogadta a trianoni békét. Erejükből csak arra futotta, hogy az országon belül a „Mindent vissza!” revíziót propagálták, s ezzel gyakorlatilag elindították az ország külpolitikáját a következő huszonöt évben meghatározó kényszerpálya felé. Valójában az a tény, hogy a kialakult politikai rendszerben a teljes revíziónál kevesebbet követelők eleve nem számíthattak politikai sikerre (sőt esetenként a hazaárulás ódiumát is a fejükre vonták), a kezdetektől a revíziópárti hatalmak (Olaszország, majd a harmincas évektől Németország) irányába mutatott. Az pedig, hogy az országnak huszonöt éven át nem akadt olyan vezetője, aki a részleges revízió programját meghirdetve a kevésbé radikális nagyhatalmak (elsősorban Anglia) támogatását is elnyerte volna, részben történelmi szerencsétlenség, részben a hatalmon lévő politikai osztály felelőssége.

A belpolitika tekintetében ugyancsak meghatározó változást hozott Horthy hatalomra kerülése. A stabilitás jegyében ugyanis visszaszoríttatta a radikálisokat, s az ország irányítását a korábbi establishment második vonalába tartozó konzervatív politikusokra bízta. A konszolidáláshoz Teleki Pál fogott hozzá, de a politikai rendszer kiépítése Bethlen István nevéhez köthető. Az általuk vezetett konzervatív és függetlenségi restauráció egyrészt elfojtotta a radikális változásokat követelő ellenforradalmi erőket is (azaz mindhárom forradalmat opponálta), s egyúttal a régi katolikus és Habsburghű elitet (az úgynevezett legitimistákat) is kiszorította a hatalomból.

Utóbbiak 1921-ig reménykedhettek a Habsburg restaurációban, amikor is IV. Károly hatalma visszaszerzése érdekében indított katonai akciója – melyet a szomszéd államok és az antant ugyanúgy elutasított, mint az uralmon lévő magyar függetlenségi elit – vereséget szenvedett, s 1922-ben a Habsburg-házat a Nemzetgyűlés – sokadszor, s immár végérvényesen – trónfosztotta. 1922 után tehát a Habsburg-párti ókonzervatívok (a legitimisták) többnyire visszavonultak vagy a rendszer liberális-polgári ellenzékéhez közeledtek. Ezen törekvéseket csupán néhány demokrata párti képviselő jelenítette meg az Országgyűlésben.

A rendszer kritikusai voltak a munkásság érdekeit megjelenítő (a szakszervezetekre támaszkodó) szociáldemokraták. Ők 1922-ben kiegyeztek Bethlennel: feladva radikalizmusukat elfogadták a polgári kereteket, s cserébe a fennálló korlátozott demokratikus uralmi rendszer nyilvános, parlamenti kritikusai lehettek.

A forradalmi radikalizmust lényegében két csoport jelenítette meg: az illegális kommunista mozgalom és a szélsőjobboldal. A kommunista mozgalom politikailag jelentéktelen volt, legfeljebb művészeti hatása számottevő. Politikai súlytalanságuk oka csak kisebb részben eredt üldöztetésükből, programjukra ugyanis csak szűk körben volt fogékonyság. Potenciális szavazóbázisuk a munkásság és az agrárproletárok köréből jöhetett volna. Előbbiek azonban a szociáldemokratákra szavaztak, utóbbiakat pedig a magántulajdon eltörlése, az internacionalizmus és az ateizmus egyaránt taszította.

A bethleni rendszer politikailag is megjelenő radikális ellenzéke kezdetben három nagyobb csoportra oszlott. Az agrárdemokratákra, akiket a kormány politikája névleg támogatott valójában azonban képviselőiket kiszorította a hatalomból. Másrészt a radikális keresztényszocialistákra, akiknek a programja a konszolidációiknak sikereivel párhuzamosan egyre mérsékeltebb lett. S végül a szélsőjobboldaliakra (fajvédőkre), akiknek egyes képviselői a kormánypártban, más képviselői ellenzékben vagy parlamenten kívül voltak. Meghatározó erővé azonban nem tudtak válni.

A radikális jobboldali erők visszaszorítását Bethlen jó taktikai érzékkel fokozatosan tette. Eközben nagyrészt elsikkasztotta vagy legalábbis nagyon mérsékelte a gazdasági-társadalmi reformok többségét, köztük a legégetőbbel: a földreform igényével. Ráadásul az ország gazdaságának konszolidálása során a rendszer nem nyúlt a radikálisok elvárásának megfelelő mértékben a nagybirtok és a nagytőke vagyonához. Éppen ezért sokan érezték úgy, hogy a gazdaság helyreállításának a kisember (alkalmazottak, munkások, és parasztok) a vesztese: elsősorban ugyanis ők kerültek egzisztenciális veszélybe az inflációval, adóemeléssel, bércsökkentéssel és a munkanélküliség növekedésével. Az ellenben nem igaz, hogy Bethlen egyáltalán ne nyúlt volna a gazdagok vagyonához, az ország huszadik századi politikai vezetői közül mindmáig ő vitt keresztül egyedül vagyonadót.

Az azonban egyértelműen jelentős siker volt, hogy külföldi kölcsönök segítségével az 1920-as évek közepére gazdaságilag konszolidálta az országot, megteremtve ezzel a politikai stabilitást is.

Nemsokára azonban a gazdasági világválság újra csődközelbe sodorta a gazdaságot, megrengetve ezzel a politikai rendszert is. Bethlen másodszorra nem vállalta a válságkezeléssel járó feszültségeket és népszerűtlenséget. A Bethlent követő új miniszterelnök, Gömbös Gyula reformprogram meghirdetésével és adminisztratív (karhatalmi) erőszakkal stabilizálta az országot. (Érdemes felfigyelni, hogy propagandájának mennyire középpontjában állt a reform fogalma: politikai programját is a reformációra utaló 95 pontban fogalmazta meg.) A reformkényszer enyhülésével azonban a konzervatív erők (a nagybirtokos és a nagypolgári réteg) meghiusította Gömbös reformprogramját.

Az elégedetlen társadalom leszerelésére a gazdasági fellendülés mellett a revíziós propaganda felpörgetésével, az antiszemitizmus egyre nagyobb mérvű szabadjára engedésével és a szociális juttatások fokozásával válaszoltak Gömbös utódai. (E szociális juttatásokat egyébként a zsidó vagyonok terhére képzelte és valósította meg Imrédy.) A revízió és az antiszemitizmus rövidtávon német érdekszövetségbe kényszerítette az országot. A társadalmi-gazdasági reformok hiánya vagy épp elodázása pedig 1945 után bosszulta meg magát, amikor a gyökértelen polgári demokráciát egy a Szovjetunió által megszállt országban és agresszív kommunista politikussokkal egyezkedve kellett volna megteremteni.

Ebben a rendszerben az ellenzék támogatottsága akkor nőtt meg, amikor a társadalmi elégedetlenség növekedett. Azok a protestszavazók ugyanis, akik a választásokon a kormánnyal szembeni elégedetlenségüknek akartak hangot adni: a városokban a szociáldemokratákra vagy a polgári demokratákra vagy a szélsőjobbra szavazhattak, vidéken azonban a harmincas évekig gyakorlatilag nem volt alternatívája a kormánypártnak. A gazdasági világválság idején azonban olyan magasra csapott az elégedetlenség hulláma, hogy az ellenzék vidéken is szervezkedni kezdett: így tettek a szociáldemokraták, az illegális kommunisták, de ekkor jelent meg a kisgazdapárt és a német mintára szerveződött nacionalista-szocialista pártok. Ezek sikere azonban a válságból eredő társadalmi elégedetlenséghez volt kötve. A harmincas évek közepére a vidéki nacionalista radikálisok megszervezésére a nemzeti szocialista pártok tettek kísérletet. Ezek közül Szálasi többször betiltott, majd újjászervezett pártjai emelkedtek ki sikerükkel. Ennek a sikernek több tényezője volt: a társadalmi elégedetlenség, az ellenzéki alternatíva hiánya, az eszmetársnak tekintett harmadik birodalom előretörése, a nyomorgó rétegek problémáira egyszerű válaszokat adó, tehát jól érthető programok, és a társadalom minden rétegét elérő pártszervezet kiépítése.

Az ellenzéki csoportok közül a mondottak fényében (részben a rendszer jellegéből részben a korszellemből fakadóan) sikereket a szélsőjobb tudott elérni. Erre a kormány (az egymást váltó miniszterelnökök) néha szigorú fellépéssel (pártjaik betiltásával, választási gyűléseik ellehetetlenítésével, képviselőik bebörtönzésével), néha a szélsőjobb követelések teljesítésével válaszolt. E kettősség eredményezte, hogy bár tény, hogy a kormányzat újra és újra fellépett a szélsőjobb ellen, mégis egyre nagyobb körökben tette elfogadhatóvá az általuk vallott nézeteket.

A német előretörés hatására újabb törésvonal szelte keresztül a politikai erőtér eddigi felosztását. Míg eddig alapvetően volt kormány és ellenzék. S egy másik, haználható csoportosítás szerint voltak restaurációs, konzervatív, reformer és radikális irányzat. Addig a harmincas évek végén kialakult új törésvonal a náci német birodalomhoz való viszony alapján alakult ki. Ennek jegyében voltak, akik nácibarátok voltak (ők kizárólag magyar nemzeti szocialisták közül kerültek ki), voltak németbarátok, akik a nácik eszméit nem osztották, de a német nagyhatalommal a revízió érdekében együttműködtek (ők többnyire kormánypártiak voltak) és voltak a németellenesek, akik a német birodalmi imperializmustól féltették az országot (itt találkozott az ellenzék demokratikus és baloldali része a kormánypárt liberálisabb részével; ez a tábor tehát egy meglepően heterogén csoport volt). Az is megfigyelhető, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb közti átjárás sokkal könnyebb volt, mint a radikális táborból a mérsékeltebb irányba való elmozdulás. Azaz úgy is mondhatnánk, hogy az emberek habitusa állandóbb volt, mint eszméik.

A Horthy-korszak és megismerésének forrásai című szeminárium óraterve

Az óra kedd esténként nyolc órakor kezdődik az Eötvös Collegium Történész Műhelyében (218).

1. alkalom (február 17.): a félév tematikájának ismertetése, bevezető tanári előadás a korszakra vonatkozó áttekintő szakirodalmakról

Gergely Jenő – Izsák Lajos: A 20. század története. Bp., 2000.

Gergely Jenő – Pritz Pál: A trianoni Magyarország 1918–1945. Bp., 1998.

L. Nagy Zsuzsa: Magyarország története 1918–1945. (2.kiadás) Debrecen, 1995.

Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914–1945. Debrecen, 1998.

Püski Levente: A Horthy-rendszer. Bp., 2006.

Ránki György (főszerk.): Magyarország története 1918–1919, 1919–1945. Bp., 1976.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 1999.

Romsics Ignác (főszerk.): Magyarország története. Bp., 2007.

2. alkalom (február 24.): a Horthy-korszak a mérlegen

Romsics Ignác: Társadalmi és politikai feszültségek Magyarországon a 20. század első felében. In: Uő: Múltról a mának. Bp., 2004.

Ormos Mária: Azonosság és különbözőségek a Horthy-korszakban. In: Rubicon, 2004/2. 72–79.

3. alkalom (március 3.): a korszak születése

Romsics Ignác: Ellenforradalom és konszolidáció. Bp., 1979.

Gergely Jenő: Gömbös Gyula. Politikai pályakép. Bp., 2001.

Ormos Mária: Kozma Miklós. Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Bp., 2000.

4. alkalom (március 10.): Életrajzok

Thomas Sakmyster: Admirális fehér lovon. Ford. Romsics Gergely. Bp., 2001.

Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Osiris Kiadó, 2005.

Romsics Ignác: Bethlen István. Bp., 1999.

Gergely Jenő: Gömbös Gyula. Politikai pályakép. Bp., 2001.

Pritz Pál: Bárdossy László. Bp., 2001.

5. alkalom (március 17.): Életrajzok II. Áttekintés a Horthy-kor fontosabb személyiségeiről

6. alkalom (március 24.): A Horthy-kor társadalma

Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., 1998.

Erdei Ferenc: A magyar társadalom. In: Szárszó, 1943.

Weis István: A mai magyar társadalom. Bp., 1930.

7. alkalom (március 31.): Forráselemzés – kortárs történeti-társadalmi összefoglalás

A magyar legújabb kor lexikona. Bp., 1930.

8. alkalom (április 7.): Elitek a Horthy-korszakban

Rubicon, 2007/4-5.

9. alkalom (április 21.): Külpolitikai mozgástér és kényszerpályák

Pritz Pál: Az a „rövid” huszadik század. Bp., 2005.

10. alkalom (április 28.): Adatok, tények a korszakhoz: trianon, revízió, 2. világháború, holokauszt

Forráselemzés: Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. Pozsony, 2007

11. alkalom (május 5.): Forráselemzés: szemelvények a belügyminisztérium irataiból

12. alkalom (május 12.): félévzárás – tanulságok, beszélgetés a korszak jellegéről, jelentőségéről

A töris filmklub ötlete egyáltalán nem eredeti. Mint ahogy az sem, hogy az ne csak egy klub legyen, hanem felvehető kurzus is egyúttal. Jó pár éve ott voltam, amikor Tapolcai László a kelet-európai nemzeti mítoszokat megfilmesítő alkotásokat gyűjtötte össze és vetítette a Lengyel Intézetben. Masát Ádám collegiumi óráira is több filmrészletet, sőt teljes filmet is behozott, hogy jobban megértsük a világtörténelem egy-egy letűnt korszakának, vagy épp pillanatának hangulatát, működését. Egészen más jellegű filmes óra, amit Zeidler Miklós tart az utóbbi szemeszterekben az ELTE-n a Horthy-kor játékfilmjeiről, vagy amit Vonyó József tart Pécsett az 1945-1989 közti korszakról. Utóbbiak ugyanis az adott korban készült filmekben vizsgálják, hogy mennyire üt át a korszellem az egyes műveken. Természetesen, amikor a filmklub ötlete megfogalmazódott, majd amikor a tematikát állítottam össze, nekem is el kellett döntenem, hogy milyen jellegű legyen a félév. Azt tudtam, hogy Miklós és Vonyó tanár úr órájához hasonlót nem áll szándékomban csinálni, mert ha valaki ilyet akar, akkor tessék felvenni az ő óráikat, vagy letölteni a neten elérhető tananyagokat (Vonyó tanár úr óravázlatai fenn vannak). Abban is biztos voltam, hogy kezdésnek nem fogok nekiugrani a „magyar nemzeti történelmi filmek” témának, noha a Honfoglalástól, sőt Jankovics Ének a csodaszarvasról című rajzfilmjétől kezdve egészen a Megint tanúig vagy még tovább bőven lenne film a magyar történelem áttekintéséhez.

Engem azonban elsősorban az érdekelt, hogy a mai (na jó: utóbbi egy-két évtized) filmgyártása miként jeleníti meg a múltat. Igazából persze csak azokról a filmekről lesz szó, amelyek szerintem „történelmi filmnek” tekinthetők, azaz tényleges történelmi ismereteket közvetítenek. Úgyhogy az Underworld és vele a Corvin-család (ugye a Hunyadiak) és a vérfarkasok kapcsolata kimaradt a szórásból. Lesznek viszont olyan közönségfilmek, amelyekben vannak megragadó hangulatok, hiteles jelenetek. A filmeket ugyanis én az „impresszív történeti tudat formálás” kitűnő eszközének tartom. Éppen ezért úgy vélem, hogy egyetlen történelem tanár se mondhat le arról, hogy közismert filmek hiteles részleteire és kritikára méltó torzításaira felhívja a figyelmet. Abban ugyanis egészen biztos vagyok, hogy egy-egy jó filmjelenet sokkal könnyebben tesz átélhetővé és megérthetővé rég letűnt korokat, amelyek számunkra idegen „logika” alapján működtek.

Mindezek fényében válogattam össze a félév „anyagát”, mellyel végig fogunk haladni az ókortól egészen napjainkig. A nulladik alkalom annyiban különleges, hogy ezen nem nagyjátékfilmeket, hanem zeneszámokat és rövidfilmeket mutatok be – kedvcsináló gyanánt. A U2 1997-es Pop albumának egyik slágerét, a Please-t azért vettem fel, mert ez volt az első élményem, amikor úgy láttam, hogy egy klipből ki lehet bontani egy történeti problémát (az észak-ír konfliktust történetesen). A Belga Királyok a házban című száma különösen jó példa arra, hogy még az érettségi anyagot is lehet népszerűen előadni. (Különösen, hogy egy rajongójuk készített egy olyan honlapot, ahol minden utalást megmagyarázott! Ez gyakorlatilag egy komplett érettségi-előkészítő. ;-) Végül pedig a Nagy Könyv című vetélkedő két döntőbe jutott műről készült kisfilmjét választottam, mivel mindkettő példaértékű. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol Geszti Péterről, ebben a rövidfilmben Geszti nemcsak önmagát adja (a rapbetétekkel, és a jelenkorra áthallásos mondatokkal), de egyúttal azt is bizonyítja, hogy nagyon alapos töritanár is. Az ugyanis, ahogyan a Pál utcai fiúkat kontextualizálja, azaz kibontja az irodalmi művet ihlető egykor volt valóságot, mindenképpen példaértékű. A magam részéről sajnálom, hogy nincs több ilyen kisfilm, mert a 25 perces terjedelem ráadásul arra is alkalmas, hogy általános vagy középiskolai órára bevigyék a tanárok, mert utána marad még idő a látottak megbeszélésére. Ákos klipje más szempontból érdekes. Az ugyanis nem arra törekszik, hogy rámutasson az Orwell-mű fogantatására, az írói ihlet eredetére (bár erre is utal), hanem az Orwell-mű „lényegét”, hangulatát igyekszik megragadni: a huszadik századi totalitárius diktatúrák embertelenségét mutatja be. Ákos rövidfilmje felvillant más olyan utakat, amiket választhattam volna, amikor a filmek listáját összeállítottam. Lehetett volna ugyanis az is, hogy olyan témá(ka)t járunk körbe, mint mondjuk a „kirekesztés” fogalma, a „diktatúrák működési mechanizmusa”, a „kegyetlenség” vagy épp a „szerelem” története. A magyar történetíráshoz és tanításhoz azonban jóval közelebb áll a korszakokban és konkrét eseményekben való gondolkodás, mint az esszéista franciák olyan témái, mint például a „Francia vidék hangjai” vagy a „szaglás története” – amely címeket a magyar történészek bátran lebecsülik és kinevetik, miközben a franciáknál ismert és neves történészek írnak ilyen témákról… Egyébként Ákos kisfilmje történetfilozófiai kérdéseket is felvet (bár az erre adott egyértelmű válasza már-már dogmatikusan leegyszerűsítő). Olyan kérdéseket tárgyal ugyanis, hogy eltörölhető-e a múlt, szabadon átírható-e a történelem…? És ez egy másik lehetőség lett volna: olyan filmeket válogatni össze, amelyek a történetmondásuk miatt érdekesek. Ebben az esetben azt elemeznénk az órákon, hogy filmes eszközökkel egyáltalán hogyan lehet egy történetet elmondani. Ez amúgy nagyon is közel állna hozzám, de ebben a félévben nem ez a filmválogatás szervezőelve; ahol viszont lesz rá alkalom, ott erre is utalni fogok a megnézett filmek megbeszélése során. Így bevezetésként nagyjából ennyit akartam elmondani a tematikáról.

A filmek megnézését követő beszélgetéshez pedig egy többek számára nyilvánvaló és egyszerű javaslatom lenne: bátran tekintsük a filmet önálló művészeti ágnak! Azaz azokban az esetekben, ha egy film egy irodalmi alkotáson alapszik, akkor se azt várjuk el tőle, hogy az eredeti mű minden részletét megjelenítse, vagy épp egyfajta zanzáját adja. Persze hasznos és érdekes lehet tudni, hogy miben tér el az irodalmi mű és a film – de ne ez legyen értékelésünk fő szempontja. Kissé forradalmian fogalmazva: Szabadítsuk fel a filmet az irodalomkritikusok terrorja alól! A beszélgetések során annyit kérek, hogy mindenki bátran alkosson véleményt a látottakról. Végülis a jegyszerzés is ezen alapszik azoknál, akik felvették a kurzust: valamelyik témáról egy esszét kell majd írniuk.

Az egyes vetítésekre mindazonáltal elsősorban jó szórakozást kívánok!

A tavaszi félévben töris filmklub indul. Ennek a tematikája úgy állt össze, hogy azt mutassa be, hogy manapság hogyan jelenítik meg filmes eszközökkel a múltat az ókortól napjainkig. Olyan - szinte kivétel nélkül - közönségfilmnek készült játékfilmeket fogunk megnézni, amelyek szerintem jók - ad absurdum töritanulásra/tanításra is használhatók.

Az egyes órákon mindig a tematikában felsorolt filmek közül az elsőt nézzük meg kötelezően. A film előtt elmondom, miért azt választottam, s mire érdemes szerintem figyelni. A film után pedig beszélgetnénk arról, hogy mi volt figyelemreméltó a filmben, s mik azok, amik meg nem annyira sikerültek jól. Ha ezután még van kedv a lista második (ajánlott) filmjéhez is, akkor esetleg még azzal folytatjuk...

A vetítésekre csütörtök esténként nyolc órai kezdettel kerül majd sor a Collegium Nagyklubjában.

A tematika pedig:

0. alkalom (február 4.): Rövidfilmek

U2: Please. In: Pop (1997) 5’10”

Belga: Királyok a házban. In: Jön a Gólem! (2004)

Geszti Péter: A Pál utcai fiúk (2005) 26’

Ákos [Kovács Ákos]: 1984. (2005) 26’

1. alkalom (február 11.): Az ókori Görögország (Trója, 300, Nagy Sándor)

Wolfgang Petersen – Homéros: Troy [Trója] (2004) 163’

Zack Schneider – Frank Miller: 300 (2007) 117’

Oliver Stone: Alexander [Nagy Sándor, a hódító] (2004) 175’

2. alkalom (február 19.): Róma és Kína

Bruno Heller: Rome [Róma] I/1-12., II/1-10. (2005-2007)

Yimou Zhang: Ying xiong [Hős] (2002) 96’

3. alkalom (február 26.): ókori vallások (Brian élete, Passió, Mahábhárata)

Terry Jones: Monty Python’s Life of Brian [Brian élete] (1979) 100’

Mel Gibson: The passion of the Christ. [A Passió] (2004) 120’

Peter Brook: The Mahabharata [Mahábhárata] (1989) 318’

4. alkalom (március 5.): Beowulf – avagy a vikingek

Sturla Gunnarsson: Beowulf & Grendel [Beowulf – A hős és a szörnyeteg] (2005) 103’

John McTienan: The 13th Warior [A 13. harcos] (1999) 102’

Robert Zemeckis: Beowulf [Beowulf – Legendák lovagja] (2007) 114’

Graham Baker: Beowulf [Beowulf – A sötétség harcosa] (1999) 90’

5. alkalom (március 12.): Középkor – Dogville (ugyan nem a középkorban játszódik, de a középkori Európa falvaihoz hasonló világban, amelyből megérthető a kirekesztés logikája), Szűzforrás, Rettenthetetlen

Lars von Trier: Dogville [Dogville – A menedék] (2003) 171’

Ingmar Bergman: Jungfrukällen [Szűzforrás] (1960) 86’

Mel Gibson: Braveheart [A rettenthetetlen] (1998) 178’

6. alkalom (március 19.): Anglia a kora újkorban

Michael Caton-Jones – Sir Walter Scott: Rob Roy (1995) 133’

Justin Chadwick: The Other Boleyn Girl [A másik Boleyn lány] (2008) 115’

Shekhar Kapur: Elizabeth – The Virgin Queen [Elizabeth] (1998) 124’

Shekhar Kapur: Elizabeth – The Golden Age [Elizabeth – Az aranykor] (2007) 114’

7. alkalom (március 26.): A 19. század: feminista dzsentri-történet (csak az 1. rész), eszmetörténeti vázlat a korról

Bereményi Géza – Szabó Magda: Régimódi történet I–VI. (2006)

David Fincher: Fight Club [Harcosok klubja] (1999) 139’

8. alkalom (április 2.): Hitler & a 3. Birodalom

Christian Duguay: Hitler – The Rise of Evil I–II. [Hitler – A Sátán felemelkedése] (2003) 179’

Oliver Hirschbiegel – Joachim Fest: Der Untergang [A bukás – Hitler utolsó napjai] (2004) 150’

Marc Rothemund: Sophie Scholl – Die letzten Tage [Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel] (2005) 117’

Dennis Gansel: Napola – Elite für den Führer [Napola – A Führer elit csapata] (2004) 110’

Tavaszi ráadás (április 9.): Szaffi

A tavaszi szünetben természetesen nem tartunk kötelező órát, de ha valakinek van kedve megnézni a Szaffi című magyar rajzfilmet töritanári megjegyzések kíséretében, akkor szeretettel látjuk április 9-én.

Dargay Attila - Jókai Mór: Szaffi. (1984) 76'

9. alkalom (április 16.): világháborúk és holokauszt

(amit megnéznénk: Sztálingrád, A halál 50 órájából részletek, Ryan közlegény megmentése első néhány perce)

Delbert Mann – Erich Maria Remarque: All Quiet on the Western Front [Nyugaton a helyzet változatlan] (1979) 123’

Joseph Vilsmaier: Stalingrad [Sztálingrád] (1993) 150’

Ken Annakin: Battle of the Bulge [A halál 50 órája] (1965) 167’

Steven Spielberg: Saving Private Ryan [Ryan közlegény megmentése] (1998) 162’

Steven Spielberg: Schindler’s List [Schindler listája] (1993) 195’

Koltai Lajos – Kertész Imre: Sorstalanság [Fateless] (2005) 140’

Szabó István: A napfény íze. [Sunshine] (1999) 170'

10. alkalom (április 23.): '60-as évek: hidegháború és '68 - Dr. Strangelove, Mechanikus narancs, Dreamers

Stanley Kubrick: Dr Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb [Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni] (1964) 91’

Bernardo Bertolucci: The Dreamers [Álmodozók] (2003) 110’

Stanley Kubrick – Anthony Burgess: A Clockwork Orange [Gépnarancs/Mechanikus narancs] (1971) 137’

11. alkalom (április 30.): A Keleti blokk logikája - A Tanú, A mások élete (utóbbinak csak az első percei)

Bacsó Péter: A Tanú (1969) 103’

Florian Henckel von Donnersmarck: Das Leben der Anderen [A mások élete] (2006) 137’

12. alkalom (május 7.): Rendszerváltás - Retúr, Szomszédok és Szabó-család, Goodbye Lenin

Wolfgang Becker: Good Bye Lenin! (2003) 121’

Palásthy György: Retúr (1996) 85’

13. alkalom (május 14.): Jelenkor - Diana halála, kortárs magyar paródiák

Stephen Frears: The Queen [A Királynő] (2006) 97’

Star Wars. Episode II. A vörösök támadása. (2002) 2’24”

Eastpark 1. (2002) 5’59”

Underdog: Gyurcsány – Vereség. (2008) 3’57”

Underdog: Gyurcsány – Vereség. II. A kormányzati negyed. (2008) 2’13”

A talán legnevesebb kortárs brit történetíró, Eric Hobsbawm a Közép-Európai Egyetem (a budapesti CEU) egyik tanévnyitóján a történész feladatáról szólva azt hangsúlyozta, hogy kötelességük tényekkel helyesbíteni a nemzeti mítoszokat és a politikai hazugságokat – még ha ez nem is népszerű feladat.

Úgy gondolom, hogy a magyar történeti közvélekedés (az ún. történeti tudat) számos mítosszal és politikai hazugsággal terhelt. Ezek egy része a tizenkilencedik századi történetírás Habsburg-ellenes függetlenségi irányzatának, vagy az ezekre válaszoló Habsburg-párti történetírásnak a terméke. Ezekhez jött a két világháború közti történetírás számos torzulása, majd egy ideológiailag erősen meghatározott (sok esetben vulgármarxista) történetírás, mely még a puhább években sem volt teljesen önjáró. A rendszerváltás pedig nem csak a tényeken nyugvó különböző értelmezések szabad vitáját hozta el, sőt! Az utóbbi két évtized történetírása olyan kavalkád, amelyben korántsem csak a szakmailag tisztességes munkák jelenhettek meg, hanem kényelemből, pártosságból és számításból – s nem mellékesen a szakma elbizonytalanodásából – kritikátlanul elburjánzottak a korábbi mítoszok, melyek még újabb és újabb publicisztikai vagy bulvár ízű történetekkel egészültek ki. Mindeközben sokszor éppen a lényeg látszik elveszni.

Ezen az oldalon arra teszek kísérletet, hogy a legkülönbözőbb történeti témákat vessem fel. Ahol pedig szükséges, összefoglalom, hogy az adott kérdés eltérő megítélésének mik az okai – azaz kik és mikor alkották meg sajátos értelmezésüket –, majd megpróbálom a szükségesnek vélt összefüggések közé helyezni a történetet, hogy az olvasó maga alkothasson véleményt a „problematikus” kérdésekről.

Az itt közölt írások egyik nem titkolt célja az, hogy egyfajta történeti látásmódot adjanak, melynek lényegét abban látom, hogy megtanuljuk a múltról szóló forrásokat úgy értelmezni, hogy se az igazságosztó szerepét ne vegyük fel közben, sem pedig a mindentudó utókor okoskodását.

Tapasztalataim azt mutatják, hogy e történeti látásmód kialakulását a fenti kavalkádban való nehézkes eligazodáson kívül egyrészt a múlt politikai célú kisajátítói (a fekete-fehér emlékbeszédek és a pártos publicisztikák) nehezítik, másrészt történelemoktatásunk azon sajátossága, amit leginkább hungarocentrizmusnak nevezhetünk. Ez a hungarocentrizmus – melynek jelmondata az „Extra Hungariam non est vita” (Magyarországon kívül nincs élet) – szereti a magyar eseményeket úgy bemutatni, mintha azok nem lennének beágyazva a kor szélesebb (európai vagy világ-) történetébe. Igyekszem majd rámutatni, hogy bizonyos kérdések sokkal könnyebben válnak érthetővé (vagy éppen csak így válnak érthetővé), ha ezeket a nagyobb összefüggéseket is bemutatjuk. Ez azonban olykor mítoszrombolásnak, bálványdöntögetésnek hathat. Mint az a fentebbiekből kiderült: ez sok esetben kifejezetten célom is lesz. Hiszem ugyanis, hogy a tényeken nyugvó, reális ismeretek mindenkor hasznosabbak a szép illúzióknál. Ha másért nem, azért, mert megtanítanak kritikusan gondolkodni. S ez nem csak a múlt jobb megértését segíti, de a jelenben való eligazodást is.

Az oldalon tehát lesznek történeti esszék. De ezeken kívül felvetek a történelem tanításával kapcsolatos kérdéseket is. Lesznek továbbá könyvismertetők és filmajánlók. Természetesen mindez egy töritanár szemüvegén keresztül.