1918-ban a háborús vereség és az Osztrák-Magyar Monarchia kezdődő széthullása következtében lemondott Habsburg IV. Károly császár és király. Így Magyarország – kiszakadva az OMM-ból és a függetlenedő nemzetiségi területek miatt jelentős területeket veszítve – független lett. Egyúttal az új magyar kormányzat, mely forradalmi demokratikus átalakulást ígért, kikiáltotta a köztársaságot és földosztást hirdetett. (1849. április 14-én a Habsburg-ellenes magyar függetlenségi nyilatkozat ugyan egy semi-republic államot hozott létre, mely de facto köztársasági jelleggel működött, ez azonban a szabadságharc bukása miatt nem tudott sem kiforrni /megszilárdulni/, sem meggyökeresedni.)

Az első világháború után azonban úgy tűnt, hogy a köztársasági erők rendezik be Magyarországot (alakítják ki az új Magyarországot). A kezdeti eufória után azonban megsokasodtak a nehézségek: a háborús vereség, az idegen megszállás, a gazdasági krízis és a földosztás beteljesületlensége már magában is megcsappantotta a köztársasági erők társadalmi bázisát (ami egyébként 1918 előtt sem volt jelentős). Az antant által diktált új ideiglenes határok (melyek az ország jelentős részének katonai megszállását törvényesítették volna) ellehetetlenítették a köztársaság vezetőit. Ebben a helyzetben a kormány lemondott, s a nagyobb és szervezettebb bázissal rendelkező Szociáldemokratáknak adták át a hatalmat. A szociáldemokraták pedig megosztották a hatalmat és a felelősséget a kicsi, de határozott koncepcióval rendelkező kommunistákkal.

1919. március 21-én így kiáltották ki a tanácsköztársaságot. Az 1918 őszi demokratikus forradalmat tehát 1919 tavaszán egy kommunista forradalom követte. S noha névleg a szocdemek voltak hatalmon kommunista koalíciós partnerrel, a tényleges irányítás a határozott programmal fellépő (és a korábbi viszonyokat példátlan radikalizmussal átalakítani szándékozó) kommunisták kezében volt. Sikerük a remélt világforradalom sikerétől függött, ami 1919 tavaszán nem tűnt annyira illuzórikus lehetőségnek, mint azt az utókor hajlamos gondolni.

Közben a tanácsköztársaságot el nem ismerő nacionalisták és a tanácsköztársaság által üldözött régi elit emigrációban, illetve az ország megszállt területein szervezkedtek – s gyakorlatilag a visszatérésre kínálkozó alkalmat várták. Míg azonban a régi establishment az 1918 előtti korszakot akarta restaurálni, addig a tanácsköztársaságot opponáló nacionalisták (többnyire katonák) egy új, harmadik forradalmat hirdettek meg: egyfajta „fehér” forradalmat, amit ellenforradalomnak neveztek. Az ellenforradalom alatt azonban nem mindenki ezt értette. Sokak számára az ellenforradalom ekkor a tanácsköztársaság ellenességet jelentette, s valóban a tanácsköztársaság megbuktatásának vágya volt a közös nevező az ellenforradalmárok között. Más tekintetben azonban meglepően sokszínűek voltak: volt köztük konzervatív és liberális éppúgy mint radikális jobboldali. (Azt azonban mindenképpen jegyezzük meg, hogy az ellenforradalom kifejezésnek már ekkor kettős jelentése volt: egy restaurációs forradalomellenes és egy radikális jobboldali változást akaró.) A „fehér forradalom” tehát nem ismerte el a tanácsköztársaságot és intézkedéseit, s a korábbi demokratikus forradalom továbbviteléről és átalakításáról voltak homályos elképzeléseik, melynek központi eleme leginkább a nacionalista katonák és hivatalnokok hatalomra jutásáról szólt - újra meghirdetve a demokratikus forradalom földosztó politikáját.

Visszaugorva azonban az ekkori „hivatalos Magyarországhoz”: az ország területének védelmére megszervezett Vörös Hadsereg katonáinak többsége a hazája védelmében ragadott fegyvert, noha a kommunista politikusok a harcot természetesen nem nacionalista lelkesedésből hirdették meg, hanem azért, hogy minél nagyobb terület kerüljön az internacionalista kommunista világforradalom hatalma alá.

Amikor azonban 1919 nyarán a világforradalom sikere már valóban illuzórikussá vált, a magyar tanácsköztársaság terrorisztikus eszközökkel tartotta fent uralmát. A tény, hogy a tanácsköztársaság kommunista vezetői közt nagy számban voltak zsidók, sokak szemében – egyébként alaptalanul – a kommunizmust és a vörösterrort is az egész zsidóság számlájára írják. Amikor az antant a szomszédos országok megszálló csapatainak visszavonásának ígéretével – és a többfrontos harc lehetetlenségét is látva – a hadsereg visszavonult és letette a fegyvert: a tanácsköztársaság megbukott, és vezetőik emigráltak.

A kialakult hatalmi vákuumban a román megszálló csapatok egészen a Dunáig elfoglalták az országot megszállva a fővárost is. 1919 nyarán tehát miközben a románok kelet felől, a szerbek pedig délről megszállták az ország nagy részét, az ellenforradalmi erők csapatai (a Nemzeti Hadsereg) a Dunántúlt foglalták el, és – mintegy válaszul a tanácsköztársaság idején elkövetett vörösterrorra – tisztogatásokat kezdtek (amit fehérterrornak nevezünk, és ami a gyakorlatban a kommunista vagy polgári demokrata személyek internálásán és likvidálásán kívül elsősorban zsidópogromot jelentett). Mindazonáltal a háború utáni, megszállástól sújtott és időnként polgárháborúsnak nevezhető helyzetet figyelembe véve úgy látom, hogy a vörösterror és a fehérterror kb. azonos mértékű 1,5-1,5 ezer halottja leginkább az ellenoldal propagandája által felfújt „vérvád”. Valójában mindkettő a hatalom (megtartás illetve megragadás) során alkalmazott erőszak „eredménye”, ami nem tűnik kiugróan nagynak. (Mint tudjuk, birodalmak vérben és vasban születnek.) Természetesen ezek a gyilkosságok is gyilkosságok és mint ilyenek elítélendőek. A pontos adatokat hajszoló „véralgebrát” ugyancsak értelmetlennek tartom. Történelmi léptékkel e két terror nem érdemesek jelentős figyelemre.

1919 őszére tehát Magyarországon a következő helyzet alakult ki. Miközben az ország egyes területei deklarálták elszakadásukat vagy a szomszédos országok seregeinek megszállása alatt álltak, a Dunántúlt lényegében az ellenforradalmi Nemzeti Hadsereg tartotta a kezében. A politikai csoportok közül az 1918 előtti establishment elmenekült vagy visszahúzódott, a kommunisták emigráltak, a polgári demokraták és szociáldemokraták emigráltak vagy folyamatos atrocitásoknak voltak kitéve. Az ellenforradalom erőit lényegében két politikai csoport képviselte: a kisgazdák és a keresztényszocialisták. Ezek mellett pedig gombamód szaporodtak az ellenforradalmi szervezetek, az úgynevezett bajtársi szövetségek melyek közül a legismertebbek a MOVE, az ÉME, az EKSZ voltak.

A győztes antant érdeke azonban egy kormányképes erő hatalomra segítése volt azért, hogy a békekötéssel lezáruljon a bizonytalan állapot. Erre a legalkalmasabb a tényleges uralmat gyakorló Nemzeti Hadsereggel való kiegyezés volt. Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg fővezére megkötötte az alkut: hatalmi pozíciója megszilárdításáért cserébe megkezdte és végigvitte a béketárgyalásokat.

A béketárgyalás azonban a vártnál rosszabb eredménnyel zárult: a békerendszer a korábbi Magyarország kétharmadát szétosztotta a környező államok között, megfizetve azok háborús szolgálatait vagy megvásárolva azok jövendő hűségét. Horthy – a nemzetközi erőviszonyok láttán és saját hatalmát is megőrzendő – és a politikai elit kénytelen-kelletlen elfogadta a trianoni békét. Erejükből csak arra futotta, hogy az országon belül a „Mindent vissza!” revíziót propagálták, s ezzel gyakorlatilag elindították az ország külpolitikáját a következő huszonöt évben meghatározó kényszerpálya felé. Valójában az a tény, hogy a kialakult politikai rendszerben a teljes revíziónál kevesebbet követelők eleve nem számíthattak politikai sikerre (sőt esetenként a hazaárulás ódiumát is a fejükre vonták), a kezdetektől a revíziópárti hatalmak (Olaszország, majd a harmincas évektől Németország) irányába mutatott. Az pedig, hogy az országnak huszonöt éven át nem akadt olyan vezetője, aki a részleges revízió programját meghirdetve a kevésbé radikális nagyhatalmak (elsősorban Anglia) támogatását is elnyerte volna, részben történelmi szerencsétlenség, részben a hatalmon lévő politikai osztály felelőssége.

A belpolitika tekintetében ugyancsak meghatározó változást hozott Horthy hatalomra kerülése. A stabilitás jegyében ugyanis visszaszoríttatta a radikálisokat, s az ország irányítását a korábbi establishment második vonalába tartozó konzervatív politikusokra bízta. A konszolidáláshoz Teleki Pál fogott hozzá, de a politikai rendszer kiépítése Bethlen István nevéhez köthető. Az általuk vezetett konzervatív és függetlenségi restauráció egyrészt elfojtotta a radikális változásokat követelő ellenforradalmi erőket is (azaz mindhárom forradalmat opponálta), s egyúttal a régi katolikus és Habsburghű elitet (az úgynevezett legitimistákat) is kiszorította a hatalomból.

Utóbbiak 1921-ig reménykedhettek a Habsburg restaurációban, amikor is IV. Károly hatalma visszaszerzése érdekében indított katonai akciója – melyet a szomszéd államok és az antant ugyanúgy elutasított, mint az uralmon lévő magyar függetlenségi elit – vereséget szenvedett, s 1922-ben a Habsburg-házat a Nemzetgyűlés – sokadszor, s immár végérvényesen – trónfosztotta. 1922 után tehát a Habsburg-párti ókonzervatívok (a legitimisták) többnyire visszavonultak vagy a rendszer liberális-polgári ellenzékéhez közeledtek. Ezen törekvéseket csupán néhány demokrata párti képviselő jelenítette meg az Országgyűlésben.

A rendszer kritikusai voltak a munkásság érdekeit megjelenítő (a szakszervezetekre támaszkodó) szociáldemokraták. Ők 1922-ben kiegyeztek Bethlennel: feladva radikalizmusukat elfogadták a polgári kereteket, s cserébe a fennálló korlátozott demokratikus uralmi rendszer nyilvános, parlamenti kritikusai lehettek.

A forradalmi radikalizmust lényegében két csoport jelenítette meg: az illegális kommunista mozgalom és a szélsőjobboldal. A kommunista mozgalom politikailag jelentéktelen volt, legfeljebb művészeti hatása számottevő. Politikai súlytalanságuk oka csak kisebb részben eredt üldöztetésükből, programjukra ugyanis csak szűk körben volt fogékonyság. Potenciális szavazóbázisuk a munkásság és az agrárproletárok köréből jöhetett volna. Előbbiek azonban a szociáldemokratákra szavaztak, utóbbiakat pedig a magántulajdon eltörlése, az internacionalizmus és az ateizmus egyaránt taszította.

A bethleni rendszer politikailag is megjelenő radikális ellenzéke kezdetben három nagyobb csoportra oszlott. Az agrárdemokratákra, akiket a kormány politikája névleg támogatott valójában azonban képviselőiket kiszorította a hatalomból. Másrészt a radikális keresztényszocialistákra, akiknek a programja a konszolidációiknak sikereivel párhuzamosan egyre mérsékeltebb lett. S végül a szélsőjobboldaliakra (fajvédőkre), akiknek egyes képviselői a kormánypártban, más képviselői ellenzékben vagy parlamenten kívül voltak. Meghatározó erővé azonban nem tudtak válni.

A radikális jobboldali erők visszaszorítását Bethlen jó taktikai érzékkel fokozatosan tette. Eközben nagyrészt elsikkasztotta vagy legalábbis nagyon mérsékelte a gazdasági-társadalmi reformok többségét, köztük a legégetőbbel: a földreform igényével. Ráadásul az ország gazdaságának konszolidálása során a rendszer nem nyúlt a radikálisok elvárásának megfelelő mértékben a nagybirtok és a nagytőke vagyonához. Éppen ezért sokan érezték úgy, hogy a gazdaság helyreállításának a kisember (alkalmazottak, munkások, és parasztok) a vesztese: elsősorban ugyanis ők kerültek egzisztenciális veszélybe az inflációval, adóemeléssel, bércsökkentéssel és a munkanélküliség növekedésével. Az ellenben nem igaz, hogy Bethlen egyáltalán ne nyúlt volna a gazdagok vagyonához, az ország huszadik századi politikai vezetői közül mindmáig ő vitt keresztül egyedül vagyonadót.

Az azonban egyértelműen jelentős siker volt, hogy külföldi kölcsönök segítségével az 1920-as évek közepére gazdaságilag konszolidálta az országot, megteremtve ezzel a politikai stabilitást is.

Nemsokára azonban a gazdasági világválság újra csődközelbe sodorta a gazdaságot, megrengetve ezzel a politikai rendszert is. Bethlen másodszorra nem vállalta a válságkezeléssel járó feszültségeket és népszerűtlenséget. A Bethlent követő új miniszterelnök, Gömbös Gyula reformprogram meghirdetésével és adminisztratív (karhatalmi) erőszakkal stabilizálta az országot. (Érdemes felfigyelni, hogy propagandájának mennyire középpontjában állt a reform fogalma: politikai programját is a reformációra utaló 95 pontban fogalmazta meg.) A reformkényszer enyhülésével azonban a konzervatív erők (a nagybirtokos és a nagypolgári réteg) meghiusította Gömbös reformprogramját.

Az elégedetlen társadalom leszerelésére a gazdasági fellendülés mellett a revíziós propaganda felpörgetésével, az antiszemitizmus egyre nagyobb mérvű szabadjára engedésével és a szociális juttatások fokozásával válaszoltak Gömbös utódai. (E szociális juttatásokat egyébként a zsidó vagyonok terhére képzelte és valósította meg Imrédy.) A revízió és az antiszemitizmus rövidtávon német érdekszövetségbe kényszerítette az országot. A társadalmi-gazdasági reformok hiánya vagy épp elodázása pedig 1945 után bosszulta meg magát, amikor a gyökértelen polgári demokráciát egy a Szovjetunió által megszállt országban és agresszív kommunista politikussokkal egyezkedve kellett volna megteremteni.

Ebben a rendszerben az ellenzék támogatottsága akkor nőtt meg, amikor a társadalmi elégedetlenség növekedett. Azok a protestszavazók ugyanis, akik a választásokon a kormánnyal szembeni elégedetlenségüknek akartak hangot adni: a városokban a szociáldemokratákra vagy a polgári demokratákra vagy a szélsőjobbra szavazhattak, vidéken azonban a harmincas évekig gyakorlatilag nem volt alternatívája a kormánypártnak. A gazdasági világválság idején azonban olyan magasra csapott az elégedetlenség hulláma, hogy az ellenzék vidéken is szervezkedni kezdett: így tettek a szociáldemokraták, az illegális kommunisták, de ekkor jelent meg a kisgazdapárt és a német mintára szerveződött nacionalista-szocialista pártok. Ezek sikere azonban a válságból eredő társadalmi elégedetlenséghez volt kötve. A harmincas évek közepére a vidéki nacionalista radikálisok megszervezésére a nemzeti szocialista pártok tettek kísérletet. Ezek közül Szálasi többször betiltott, majd újjászervezett pártjai emelkedtek ki sikerükkel. Ennek a sikernek több tényezője volt: a társadalmi elégedetlenség, az ellenzéki alternatíva hiánya, az eszmetársnak tekintett harmadik birodalom előretörése, a nyomorgó rétegek problémáira egyszerű válaszokat adó, tehát jól érthető programok, és a társadalom minden rétegét elérő pártszervezet kiépítése.

Az ellenzéki csoportok közül a mondottak fényében (részben a rendszer jellegéből részben a korszellemből fakadóan) sikereket a szélsőjobb tudott elérni. Erre a kormány (az egymást váltó miniszterelnökök) néha szigorú fellépéssel (pártjaik betiltásával, választási gyűléseik ellehetetlenítésével, képviselőik bebörtönzésével), néha a szélsőjobb követelések teljesítésével válaszolt. E kettősség eredményezte, hogy bár tény, hogy a kormányzat újra és újra fellépett a szélsőjobb ellen, mégis egyre nagyobb körökben tette elfogadhatóvá az általuk vallott nézeteket.

A német előretörés hatására újabb törésvonal szelte keresztül a politikai erőtér eddigi felosztását. Míg eddig alapvetően volt kormány és ellenzék. S egy másik, haználható csoportosítás szerint voltak restaurációs, konzervatív, reformer és radikális irányzat. Addig a harmincas évek végén kialakult új törésvonal a náci német birodalomhoz való viszony alapján alakult ki. Ennek jegyében voltak, akik nácibarátok voltak (ők kizárólag magyar nemzeti szocialisták közül kerültek ki), voltak németbarátok, akik a nácik eszméit nem osztották, de a német nagyhatalommal a revízió érdekében együttműködtek (ők többnyire kormánypártiak voltak) és voltak a németellenesek, akik a német birodalmi imperializmustól féltették az országot (itt találkozott az ellenzék demokratikus és baloldali része a kormánypárt liberálisabb részével; ez a tábor tehát egy meglepően heterogén csoport volt). Az is megfigyelhető, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb közti átjárás sokkal könnyebb volt, mint a radikális táborból a mérsékeltebb irányba való elmozdulás. Azaz úgy is mondhatnánk, hogy az emberek habitusa állandóbb volt, mint eszméik.