HTML

töritanár

Ez egy töritanár blogja. Célja, hogy az érdeklődőknek segítsen (jobban) megérteni a múlttal, a történelemmel, történetírással kapcsolatos kérdéseket.

Rovatok

Utolsó kommentek

A történész és az ismeretterjesztés

2009.03.07. 17:02 PR

Az Annales-körhöz tartozó híres francia történész, Georges Duby (Folytonos történelem címen magyarul is megjelent) visszaemlékezéseiben idéz fel egy tanulságos esetet. Miután írt egy részletes könyvet az 1214-es Bouvines-i ütközetről, felkérték, hogy a csatáról készülő film tudományos tanácsadója legyen. Duby elmeséli, hogy a francia királyt játszó Depardieu megkérdezte tőle: hogyan ült a király a lován, és milyen gesztusai voltak? S Duby bevallja, hogy ezekre a kérdésekre nem igazán tudott válaszolni, mivel ezek a hagyományos történetmondás számára lényegtelen részletek. Egy filmben azonban számos ilyen „lényegtelen részlet” ismeretére van szükség.

 

A hagyományos történetírást valahogy úgy képzelhetjük, hogy az nem más, mint a korábbi elbeszéléseket idéző, kiegészítő, korrigáló elbeszélések egymásra épülése abban a reményben, hogy a felhalmozódó történeti tudás egyre pontosabb és részletesebb lesz. Ezek az elbeszélések azonban többnyire ugyanazon témák körül forognak: a hatalom körül. A legnagyobb érdeklődés természetesen a hatalmasok hatalma iránt van, azaz a sokak hétköznapjait meghatározó politika iránt. Ezen belül persze államtörténet, diplomáciatörténet, hadtörténet, gazdaság- és társadalomtörténet is művelhető. Miért áll az állam politikája ennyire a figyelem középpontjában? Egyrészt azért, mert a hétköznapokban a külvilágnak kiszolgáltatott emberként szeretnénk megismerni a környezetünket alakító döntéseket, azok okait és összefüggéseit. Ezzel mintegy birtokba venni a kiszámíthatatlan világot. Mivel pedig egy ilyen mély pszichés vágy áll a „nagy emberek” történetének megismerése mögött, aligha kétséges, hogy az ilyen történetírásnak (világtörténetek, kontinenstörténetek, egyes civilizációk történelme, országtörténetek, egyes korszakok története, nagy politikusok életrajza) mindig lesz vevője.

Az azonban már kétséges, hogy a történelmi tudás milyen formában is jut el a fogyasztóhoz. Az egészen valószínű, hogy modern társadalmunkban az iskolai és családi történelemtanítás adja az alapot, s erre rakódnak rá a különböző egyéb ismeretek. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ezek az „egyéb ismeretek” nagyon is könnyen átalakíthatják az egyes emberek történeti tudatát. A politikai szónoklatok, a média, a mozi és az ismerősi kör egyaránt jelentős tényező. Ezekhez képest sokadrendű és csak az érdeklődőket jellemzi, hogy ismereteiket az igényes ismeretterjesztés útján, esetleg szakkönyvekből merítsék. Meggyőződésem szerint erre a történész nem csak úgy reagálhat, hogy készülő monográfiájával elefántcsonttornyába zárkózik, hanem úgy is, hogy elfogadja, hogy a társadalom történeti tudatának formálása is történészi feladat. Ma ebben a felismerésben ott „tartunk”, hogy a legtöbb történész szívesen nyilatkozik szakértőként különböző kis nézettségű ismeretterjesztő műsoroknak, illetve többnyire hajlandó ismeretterjesztő cikkek, esetleg könyv írására is – de ezt azért a tudományos munkától elrabolt időnek érzi.

Személy szerint én nem látom okát, hogy elzárkózzunk a hatásos eszközök használata elől. Márpedig ha az emberek szívesebben olvasnak életrajzot, mint eszmetörténeti monográfiát, akkor érdemes egyes életutakat részletesen kidolgozva írni egy-egy eszméről. Ugyanígy ha az emberek szívesebben olvasnak történelmi regényeket, akkor történészként igenis segítenünk kell azon jó tollú íróink munkáját, akik közvetítik tudásunkat a hétköznapi emberek felé. (Amúgy ezzel versenyt lehet támasztani a habókos áltudománynak, illetve az intimpistáskodó és történelemhamisító ponyvának.) Ha viszont az emberek többsége nem szívesen olvas – mint ahogy meggyőződésem, hogy a vizualizáció előretörésével sok szempontból a középkorihoz hasonló kultúra alakul ki napjainkban –, akkor meg színvonalas történelmi filmek létrejöttében is kell segédkeznünk. Nem azt mondom, hogy minden történész kutassa fel kamaszkorában elfojtott írói vénáját, vagy botcsinálta rendezővé avanzsáljon, de igenis tekintsen az említett műfajokra is úgy, mint ismeretterjesztő eszközökre. Az ismeretterjesztést pedig ne nézze le magas lóról. Miért is? Talán mert állami fizetést kap a munkájáért, amiért cserébe a társadalom történeti tudatának formálása jogos elvárás.

 

A történeti regény és a történeti film azonban, ahogy arra a Duby-történet is utalt, új kérdéseket tesz fel, új kutatásokat tesz szükségessé. Egészen pontosan nem újak ezek a kérdések, csak korábban olyan témákat mint a nyelvtörténet, divattörténet, gesztusok és szokások kutatása meglehetősen kevesen végeztek, s őket a szakma mindig egyfajta különcnek tekintette. Ma viszont az ő tudásuk felértékelődik, hiszen piaci értelemben „eladhatóvá” vált.

Ettől azonban nem kell kétségbeesni. Persze tudjuk, hogy sok történész is, mint az elvadult bölcsészek általában, egyfajta arisztokratikus gőggel hirdeti, hogy ő a „tudni nem érdemes dolgok tudományát” műveli. A legtöbbször azonban ez a gőg súlyos kisebbrendűségi komplexust takar, amivel a társadalmi hasznosság hiányából fakadó kétségeket, a többnyire az ismeretlenség és a piaci szektorhoz képest csekélyebb fizetések miatti frusztrációkat ellensúlyozzák.

Ha pedig a felsőoktatás kulcspozícióiban ücsörgő, kényelembe szokott mandarinokba csak szikrányi kreativitás is szorult volna, már nyilván akkreditálták volna az „alkalmazott történelem” MA szakot, amivel az ott végzettek újságírónak, szakértőnek, tanácsadónak vagy beszédírónak mehetnének. Azonban ne gondoljuk, hogy ez csupán az adminisztratív pozícióba kerültek impotenciájának bizonyítéka, mivel egy ilyen képzés beindításához más szemléletű tanárok, új tantervek, tananyagok kellenének. Márpedig a bölcsész is kényelemszerető lény. Az meg vagy kelet-európai, vagy értelmiségi sajátosság, hogy itt mindenkinek herótja van attól, hogy másokkal közösködjön, s pláne attól, hogy megmondják neki, hogy mit csináljon. Valahol persze abszurd, hogy egy állami fizetést húzó alkalmazottnak ne lehessen megmondani, hogy mivel is foglalkozzon, de hát ez van, ha egyrészt komolyan vesszük az egyetemek tudományos autonómiáját, másrészt mindez még egy teljesen piacellenes légkörben is történik, mint amilyen a magyar felsőoktatás (sőt a bölcsészettudomány). (Valójában az életmódtörténethez köthető tudományos kutatások elterjedésének az is az előnye lehetne, hogy idővel átalakulna a közoktatás tananyaga. A jelenlegi ugyanis – pláne az általános iskolai – lényegében taníthatatlanná vált, de erről majd egyszer máskor részletesebben.) Azonban ha azt hinnénk, hogy a privatizált agyú bürokratákban és a lusta tanárokban már meg is találtuk a reformok kerékkötőit, akkor azért „nem bontanánk ki az igazság minden részletét”. Talán azt is érdemes megemlíteni, hogy igényes és fizetőképes piaci szereplők sem állnak sorban. Ugye nincsenek tucatjával készülő, hitelességre törekvő történelmi filmjeink (a politikai kurzusfilmekről majd még biztos fogok írni), alig van történeti képregény és animáció, az igazán jó és látogatott múzeumok száma se sok, kevés a történeti játékprogram és más interaktív oktatási segédlet, nincs történeti „street art”, hogy megszólítsa a nagyérdeműt. A kivételszámba menő jó példákat igyekszem majd a jövőben részletesen ismertetni.

 

Addig azonban néhány ötlet, amit nem is értek, hogy miért nem terjedt még el a (felső)oktatásban-tudományban. (Na jó, azért van egy-két tippem az okokra…)

 

1. szövegelemző szeminárium blogon. Ugye a bölcsészkaron gyakran van olyan, hogy szövegekről beszélgetünk. Ez jelenleg úgy néz ki, hogy van egy olvasmánylista, az adott napra olvasandó anyagot mindenki elolvassa, beülnek a diákok az órára és ott emlékezetből vagy ezt-azt kikeresgetve beszélgetnek-vitatkoznak a szövegről. Esetleg van egy kijelölt diák, aki bevezeti a szöveget, s ehhez szólnak hozzá a többiek. Ennek nyilván számtalan hátránya van: az éppen nem sikerült megszerezni a szöveget típusútól, a nincs idő kikeresni a megfelelő idézetet gondján át, a pont nem volt jó hangulatom az órán klasszikus esetéig. Ennél sokkal hasznosabb és tudományosabb lenne, ha a tanár nyitna egy oldalt, ahova felteszi az irodalomjegyzéket, Uram bocsá’ belinkelné a szöveget, aztán minden szöveghez lehet kommentelni. És mindenki akkor szól hozzá (esetleg bizonyos időkorlátok közt), amikor csak akar. Annyi idő van idézetet keresni, amennyi csak kell. És ami lényeges: itt tényleg idézet vitatkozhatna idézettel, azaz jóval tudományosabb lenne, mint a mai gyakorlat. És még csak be se kéne járni miatta az órára a hét egy kötött napján kötött időben, tehát óraidőpont ütközés sem lehet, sőt akár a világ másik feléről is el lehet végezni a kurzust. A tanároknak is elég lenne csak a fogadóórájuk időpontjában bemenni az egyetemre. (Bár akár az is mehetne valamilyen csevegőprogrammal. ;-)

 

2. vajon az előadásokról miért nem készül videó, amit a tanárok közzétennének? Mik lennének ennek az előnyei? Egyrészt nyilván az, hogy aki nem tud ott lenni, az is megnézhetné. Másrészt akár évekkel a felvétel után is megtehetné ezt, ugye. Tehát ugyanazt az előadást ténylegesen nem is kéne minden félévben megtartani, hanem elég lenne belinkelni a videókat, aztán meghirdetni a vizsgaidőpontokat meg a tanár fogadóóráját. Nyilván ez ugyancsak támogatná az áthallgatást a különböző intézmények közt, tehát ugyancsak trendi ötlet. Arról nem is beszélve, hogy a tanárok ilyetén szabad piaca egyenes út lenne a versenyükhöz. A letöltési adatok pontosan mutatnák, hogy hányan kíváncsiak a tudására. Egyébként pedig ez a fajta nyilvánosság már csak azért is növelné a színvonalat, mert nyilván a kollégák is megnéznék a többieket… Mi kellene még az ilyen videóelőadáshoz? Elérhető óravázlat (pl. power point), irodalomjegyzék (esetleg belinkelt tananyagokkal) – ezek frissítésével lehetne korszerűsíteni a régebben készült videóelőadásokat –; egy fórum a kérdéseknek és tanári fogadóóra.

 

3. videó konferencia. Azaz a tudományos konferenciák videón való rögzítése és nyilvánosságra hozása, hasonló céllal, mint az előadásoké.

 

4. Végül de nem utolsósorban a személyes találkozások lehetőségének növelése: legyen szó tutori foglalkozásról, témavezetésről vagy órához kapcsolódó fogadóóráról. Talán a tanárok sem égnének ki olyan hamar, ha leginkább érdeklődő diákokkal találkoznának, s a kurzust csak elvégezni akarókkal minimalizálódna az érintkezésük. 

5 komment

Címkék: ismeretterjesztés bölcsészkar történeti tudat történelmi regény történelmi filmek georges duby e egyetem

A bejegyzés trackback címe:

https://toritanar.blog.hu/api/trackback/id/tr95976558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

veresmate 2009.03.08. 00:28:24

Gondolatébresztő, amit írsz, de sokféle megjegyzésem és kritikai észrevételem lenne. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne csomó minden, amivel többé-kevésbé egyetértek.

I.
Szép és jó, hogy a történész feladata a történeti tudat formálása, csakhogy ha valami formálja a történeti tudatot, az legkevésbé a szaktudomány. Tudom, hogy a javaslataid nagyrésze éppen arra irányul, hogy a történészek hajtsanak végre egyfajta profilváltást, és foglalkozzanak ezzel is. De azért ez sem ilyen egyszerű.

Rengeteg területen élénkek ugyanezek a problémák. Hogy magyarázzam el, hogy a magyar igenis finnugor nyelv, ha ezen olyan mértékű és olyan komplex szaktudás szükséges, amit sokszor még finnugrászok sem sajátítanak el? Hogyan magyarázzam el, hogy a kreacionista tanok legtöbbje félreértésen vagy tudatos csúsztatáson alapul, ha ehhez olyan mértékű információ ismeretére van szükség, amit még egy átlag biológus sem tud álmából felkeltve? Satöbbi, satöbbi.

Nyilván nem marad más megoldás, mint dogmatikusan hirdetni, igyekezni beleverni a fejekbe. Csakhogy van, hogy az ellenoldal sokkal jobb retorikai érvekkel operál. Nehéz mit tenni, ha az ember nyelvtankönyvvel házal, és az iskolaigazgatók azt kérdezik, van-e szó benne az "új, érdekesebb" elméletekről. Vagy ha a televíziós vitában nem lehet elmagyarázni, mert nincs rá idő, és mert talán a közönség jelentős része sem értené meg, hogy az irreducibilis komplexitás miért is nem irreducibilis.

Ilyenkor lehet azt mondani, amit te is mondasz, hogy hát akkor tessék a saját terepükön megverni őket. Filmek, képregények készítésében segédkezni, street artolni, meg a többi. Ez nagyon jól hangzik, de van vele legalább kétféle bajom.

Egyrészt éppen azáltal különböztetem meg a szaktudóst a médiahuszártól, hogy az előbbi argumentál. Igyekszik lehető legjobb tudása szerint összeszedni a tényeket, a lehető legbiztosabb magyarázatot találni rájuk, meg a többi régimódi dolog. És éppen azért bízom meg a tudásában, mert erre a szellemiségre nevelték. Ha viszont mostantól a 18 évesen egyetemre kerülő történészpalántát médiadebattőrnek fogják képezni, mi a garanciája annak, hogy el is hihetem, amit mond?
Másrészt pedig, feltéve, hogy valaki olyasfajta tevékenységbe kezd, amit te propagálsz, arra sincs garancia, hogy elég jól fogja csinálni ahhoz, hogy neki higgyek. Mert amikor az ember a diszkávöricsenelen a sokszázadik dokumentumfilmet nézi meg arról, hogy "a Vatikán által évszázadok óta eltitkolt igazság az, hogy Júdás Jézus kérésére árulta el a Megváltót", majd a következő képben bevágják a szakállas vallástudós professzort, hogy akkor legyen szíves 30 másodpercben elmagyarázni, hogy ez miért baromság, akkor talán érthetővé válik, hogy mi a baj.
És ezen az sem fog sokat változtatni, ha a professzornak saját műsort adnak, mert azt meg az emberek nem fogják megnézni. Nem izgi. Ha ezek után úgy dönt, hogy kalandfilmet forgat, akkor meg jó eséllyel belevész a részletekbe, és nem fog jó filmet csinálni.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: én sem tudom, hogy a magyar finnugor nyelv, csak elhiszem. Én sem tudom, hogy a természetes szelekció megmagyarázza mondjuk az ostoros akármicsoda felépítését, csak elhiszem. És igen, amikor megnéztem a Frost/Nixon c. filmet, én is beszoptam, hogy Nixon majdnem előjött a farbával, csak hát közbelépett a galád személyi titkár.

Mindez ugyanoda vezet: a szakértő problémájához. Ahhoz, hogy kinek hisz a laikus. Mert a világ 99%-át illetően még a legokosabb ember is laikus. Könyvajánló: www.typotex.hu/index.php?page=konyvek&book_id=668

II.
A másik érv, amivel vitatkoznék, az, hogy a történésznek igenis meg lehet szabni felülről, mit csináljon, mert hiszen állami fizetést kap. Azért ez is leegyszerűsítés.
Egyrészt nem biztos, hogy ha állambácsit megkérdeznénk, mit szeretne a történészeitől, olyan választ adna, amit szívesen hallanál.
Másrészt nagyon nem örülnék, ha állambácsi megmondhatná, a tudományos kutató mit kutasson tudományosan (piaci alapon versenyt teremthet, és meg is teszi, de nem diktálhat közvetlenül); az erre tett legenyhébb kísérlet kb. azt váltaná ki, ami most Franciaországban zajlik. Pedig itt nem szubsztantív kérdésekbe akar beleszólni a kormányzat, csupán formálisakba, pl. a kutatásra szánt időbe, az oktatás egységessének kérdésébe, stb.
Végül, habár ez tűnhet a legkevésbé életszerű érv nek, szerintem fontos, hogy "a tudományfilozófia állása szerint" (hahaha) sem lehet megjósolni, melyik kutatásnak lesz praktikus kifutása, melyiknek nem. Persze ezt mindenekelőtt és elsősorban a természettudományokra, illetve a matematikára találták ki. (Az antik görög filozófia kutatásából jó eséllyel nem lesz praktikus kifutás. De ki tudja :-))

III.
Még két apróság.
1. Áthallgatás. Nem trendi. Tudtommal épp most tettek jogi lépéseket az ún. "intercity-professzorok" ellen. Az egyetemek pedig igenis védik a saját territóriumukat, és nem akarják a riválisokat segíteni azzal, hogy a legjobb professzoraik, akiket ők fizetnek, a másik egyetem diákjának is átadják ugyanazt a tudást. Ez teljesen életszerűtlen.
2. Azt írod, "A letöltési adatok pontosan mutatnák, hogy hányan kíváncsiak a tudására". Erre is az vonatkozik, amint fentebb a szaktudomány vs. retorika kérdéskörben írtam: szerintem nagyon sok rossz tanár nagyon jó eredménnyel jönne ki ebből.

Akartam még ezt-azt, de már így is borzasztó hosszúra sikeredtem...

PR 2009.03.08. 13:08:26

Hadd válaszoljak a megjegyzéseidre, hogy kicsit egyértelműbb legyen az álláspontom:

I.
Én nem azt akarom, hogy a szaktudósok mindegyike csapjon fel „médiahuszárnak”. A tudós elsőrendű feladata a tudományos kutatás. Ehhez teszem még hozzá, hogy ugyane tudósok kötelessége a megszerzett ismeretek közvetítése. Úgy gondolom ugyanis, hogy a tudományos igazságért történő kutatás önmagában nem rendelkezik társadalmi legitimációval. Ugyanis miért kellene mondjuk a Horthy-kori eszmetörténetet kutató tudóst államilag finanszírozni, ha mondjuk a művészeket, a bélyeggyűjtőket, vagy az autószerelőket se alkalmazza az állam? Meggyőződésem, hogy a tudományos munka abban nyeri társadalmi legitimitását, hogy szerepet vállal a tudatos állampolgárrá nevelésben. A történettudomány elsődleges célja az állam szemszögéből szerintem az, hogy kritikus olvasóvá és a tőlünk különböző emberek-élethelyzetek-világok megértésére képes gondolkodó emberré tesz. (Vigyázat: a megértés nem egyetértést jelent!)

Azt is kiemelném, hogy senkit sem képeznék 18 évesen „médiadebattőrré”. Azt írtam, hogy „alkalmazott történész MA”-t csinálnék. Azaz egy BA képzés után tenném lehetővé, hogy valaki az általános történeti műveltségét több irányba kamatoztassa: tanuljon tudósnak vagy tanárnak, vagy menjen „alkalmazott töri MA”-ra. (Amúgy azt is abszurdnak tartom, hogy töritanár úgy lesz az ember, hogy elvégzi a „tudósképzést”, meg tanul hozzá némi pszichológiát, pedagógiát és egy leheletnyi tanításmódszertant. Nem ugyanaz a feladatuk, másféle képzést igényelnének. S ha már az abszurditásoknál vagyunk: miért is nincs „történeti mítoszok és cáfolatuk” című előadás – akár több előadóval – a töri BA képzésben?)

Úgy gondolom, hogy a tudományon belül is világosan látni kell, hogy vannak szerepek. Van kutató és tanulmányíró szerep, van monografikus összegző szerep, van szintézisíró szerep, utóbbihoz közel áll a tankönyvíró és az ismeretterjesztő szerep, s lennie kéne egyfajta vitázó, tévhitcáfoló szerepnek is. (És ez még nem hiszem, hogy az összes lehetséges szerep...) Azt sem mondom, hogy minden történész egy-egy szerepet tölthet be, sőt: nyilván kialakulnak (ahogyan tulajdonképpen most is vannak) profilok ezek keverékéből, ami egyébként a kutatói tapasztalattól és az életkortól függően is változik. A lényeg: ne engedjen ki a kezéből a tudós társadalom bizonyos szerepeket valami félreértett gőgből. Mert akkor az lesz belőle, mint az őstörténet-kutatásból: el fogják árasztani a dilettánsok. De sajnálatosan befulladt az a projekt is, amely a történetírás iránt érdeklődő amatőr helytörténészeket képezte volna szakmailag. (Emiatt az amatőr helytörténeti munkák nagy része használhatatlan tudományos szempontból.)

Végül pedig egy valamiben biztosan eltér a véleményünk: én nem hiszem, hogy az embereknek részletes és szakszerű magyarázatokra van szükségük. Összefüggő(nek látszó) és hiteles világképre viszont igen. A történész feladata egy bizonyos tudásmennyiség átadása mellett leginkább két dolog: egyrészt egy kritikus olvasói attitűdre kell nevelnie, másrészt azt kell megtanítsa, hogy hogyan tud utánanézni egyes kérdéseknek, amik jobban érdeklik (s a megtalált könyvek közül milyen módszerrel tudja kiválasztani a tudományosat).

II.
Nem azt mondom, hogy az állam azt mondja meg, hogy most akkor eszmetörténettel foglalkozzam-e vagy politikatörténettel, huszadik századdal vagy középkorral. Hanem azt, hogyha az egyetem felvállalja (most mindegy hogy kényszerből vagy meggyőződésből), hogy csinál egy kétosztatú képzést, s az első osztatban átfogó eladások vannak, akkor egyetlen tanár se tarthasson egy korszakot átfogó előadás címén egy apró részterületet vizsgáló órát. Az állam egyébként szerintem kétféleképpen nyúlhat bele a képzésbe: egyrészt megrendelhet bizonyos kutatásokat (azaz mondjuk pályázatot ír ki egy évfordulóhoz kapcsolódó kutatásra), másrészt megmondja, hogy melyik egyetemen milyen szakokon hány hallgatót finanszíroz állami keretből. (Utóbbi alapján mondhatja szerintem az oktatási miniszter, hogy ha indul valahol „alkalmazott történész MA”, akkor oda ennyi meg ennyi államilag finanszírozott létszámot adok, azaz „fejpénzt”.)

III.
Ad 1. Az intercity professzorok esete „áttanítás” és nem „áthallgatás”. Míg ugyanis az áttanítás rontja az intézmények közti versenyt, addig az áthallgatás éppen erősíti.

Ad 2. Ez újra a szerepkörök elkülönülésének kérdése. Bizony: a jó előadó tartson sok előadást. Ha meg hülyeségeket mond de megnyerő stílusban, akkor kapjon komoly szakmai kritikát szakmai fórumokon. A munkaadó meg döntse el, hogy népszerű kóklerekkel dolgoztat-e. A remek tudós, de gyenge előadó pedig tartson kutatószemináriumot vagy tutoráljon. Meg kéne érteni, hogy a túltengő egó nem válik sem a tudomány, sem az oktatás hasznára: lehet irigykedni mások sikereire, de talán hasznosabb, ha mindenki azt csinálja, amiben jó.

Azt hiszem túlbeszéltem, de talán világosabb lett… ;-)

veresmate 2009.03.08. 16:14:03

Apró helyesbítés: a művészeket nagyon is finanszírozza az állam, mi több, úgy finanszírozza őket, hogy a legjobban ők lennének felháborodva, ha a mecénás bele merne szólni abba, hogy mit művészkednek össze. A bélyeggyűjtőkről és az autószerelőkről gőzöm sincs.

Azt viszont továbbra is meglehetősen naiv elképzelésnek tartom, hogy az állam akár a legkevésbé is szeretné, hogy minél több kritikus és összefüggéseket átlátó polgára legyen. Ha az állam akar valamit, az talán az, hogy a lehető legköltséghatékonyabb módon a lehető legtöbb embert mentse meg az éhenhalástól, és a lehető legalacsonyabban tartsa a munkanélküli rátát. (Bár utóbbiban se vagyok biztos.)

A pedagógusképzés külön téma, de arról is ajánlanék egy cikket: www.es.hu/index.php?view=doc;17325

Az "alkalmazott történész" MA-t a legkevésbé sem tartom ördögtől való ötletnek, de én ezidáig is azt hittem, hogy a történész végzettségűek nagyobb hányadából lesz mondjuk újságíró, mint történész. Amúgy ide is van egy ajánlatom (bocsánat, hogy linkgyűjteményt játszom): index.hu/tudomany/palinkas1873/

Amiben szerinted eltér a véleményünk, abban nem tér el, vagy nem ott, ahol te gondolod. Egy pillanatig sem gondolom, hogy az embereket szakértővé kell képezni, és akkor majd jól fognak dönteni - épp ellenkezőleg, azt próbáltam hangsúlyozni, hogy a legtájékozottabb ember is szükségképpen tökéletesen tájékozatlan a világ ügyeinek 99%-ában. Amikor pedig döntenie kell, akkor a tekintély és a retorika alapján fog dönteni. Márpedig jó rétorok és tekintélyes (mondjuk tudományos fokozattal rendelkező) kóklerek bőven akadnak, és bizony az általuk nyújtott világkép gyakran "összefüggőbb és hitelesebb". Most itt is szívesen ajánlanék olvasnivalót, de már nem merek :-)

Abban szinte biztos voltam, hogy az IC-professzorokba bele fogsz kötni :-) Persze, hogy esetükben áttanításról van szó, de az üzenet ugyanaz: az egyetem nem tolerálja, hogy a tanár, akit ő fizet, máshol is átadja ugyanazt a tudásanyagot. Éppen ezért azt sem komálnák, hogy aki máshol szerez végzettséget vagy fokozatot, az az ő "erőforrásaikat" felhasználva jusson előre.

A legutolsó bekezdést pedig annyira, bocsánat, de naivnak tartom, hogy nem is tudom, hol kezdjek bele. A szakmai fórumok nem az egyes szaktudósok fölött álló entitások, hanem bizony ugyanazokból a kókler és nem-kókler tudósokból állnak össze. A kapcsolati háló pedig rettentő kusza. Egyszerűen túl kicsi szemétdomb vagyunk ahhoz, hogy értelmesen lehessen minőségellenőrzésről beszélni. Azt hiszem, ezt elég jól mutatja a mesterszakok akkreditációjának folyamata is.

PR 2009.03.08. 19:15:31

Jók a linkek. Csak bátran ajánlj további olvasnivalókat!

balazs_88 · http://civiltulkapas.blog.hu/ 2012.07.29. 18:16:52

Kedves PR!

Nagyon inspirálónak találom a blogot, és sajnálom, hogy nincsenek rajta friss tartalmak. :)
süti beállítások módosítása